Egy olvasóm keresett fel azzal a témajavaslattal, hogy vajon mi várja azokat, akik hazatérnének külföldi munkavállalásukból.
Ezernyi kérdés merülhet fel a visszatérőkben, ezekből próbálok néhányat megválaszolni a visszatérő álláskeresők szempontjából.
Olvastam ma egy lakossági pénzügyekkel foglalkozó cikket, benne pedig egy okosnak tűnő ember veretesen ostoba gondolatát arról, hogy minden háztartásban akadna néhány ezres öngondoskodásra, csak spórolni kell. Hát persze, ő biztosan így látja, ezért haragudni sem tudok rá. De szívesen elküldeném egy Békés megyei faluba személyre szabott tanácsokat adni, ahol ha egy családban 1 dolgozó akad, már örülünk, annyira kevés a munkahely. Eszembe juttatott viszont egy régi élményemet, amikor szintén hasonló – tájékozatlanságból eredő – szociális érzéketlenséget tapasztaltam.
Gimnazista gyakornok voltam egy önkormányzat iktatóirodájában, ahová a lakossági levelek is érkeztek. Igen, segélykérők is. A középkorú, selyemblúzos nő munkaköre szerint felbontotta ezeket is, iktatta, de emellett néha felolvasta, és kommentálta. Pl. egy poros füzetlapra írt pár sort, amiben a levélíró segélyt kér, mert konkrétan nincs mit ennie. A nő kommentje hozzá: "se illetékbélyeg, se semmi? De bunkó…!" Ekkor határoztam el, hogy én ilyen sohasem leszek. Illedelmes gyakornokként csak magamban dohogtam: Illetékbélyeg, mi? Mikor kenyérre sem futja?
Olvasói témajavaslat alapján próbálnék magyarázatot adni arra a jelenségre, amit sok álláskereső úgy tekint, mintha csak az ő bosszantására találták volna ki. A többkörös interjúztatásnak sokféle szerepe, magyarázata, valós indoka lehet, de a szándékos bosszantás pont nincs benne. Mert nem egyszerű ez munkáltatói oldalról sem, ott is könnyebb lenne 1 körben kitalálni, ki a legjobb, mint elődöntőt, középdöntőt, döntőt rendezni. Az én rekordom eddig egy 7 körös interjúzás (amiről itt írtam), és ez alapján is úgy gondolom, van értelme türelemmel végigcsinálni egy ilyen folyamatot, és erre biztatok mindenkit. Legyen türelemmel, csinálja végig.
Sok álláskereső rémálma, hogy pszichológia tesztet akarnak kitöltetni vele egy álláslehetőség kapcsán. Nem azért rémálom ez, mert „biztos takargatnivalója van” – ahogy ezt lenézően szokták kommentálni, hanem azért, mert olyan szinten kell(ene) kiadnia vadidegeneknek a lelki működését, amit egy állás miatt nem tenne. Sokszor utaltam már rá, mennyire nem vagyok híve a pszichoteszteknek, ennek legalapvetőbb oka, hogy nem értem, hogyan jöhetne bárki ahhoz, hogy emberek lelki folyamataiban vájkáljon egy álláskeresés kapcsán. Ráadásul sok áltudományos teszt is keveredett a kiválasztáskor alkalmazott tesztek közé.
Ha kiválasztói szemmel nézem, az emberismeret és az empátia többet ér száz pszichotesztnél, és általában egy jó állásinterjún kiderül, alkalmas-e a jelölt a csapatba a személyisége alapján, tudnánk-e együtt dolgozni. A szakmai hozzáértés pedig szakmai tesztek, beszélgetések és referenciák segítségével fog kiderülni.
Manapság természetes, hogy vállalkozások jönnek létre, szűnnek meg. Ez a folyamat munkanélkülieket, állásukat vesztett embereket is „termel”, velük, mint álláskeresőkkel, sokat foglalkozom. Megkeresés érkezik azonban a megszűnt vállalatok, vállalkozások volt vezetőitől, tulajdonosaitól is. Az ő problémájuk leginkább az, hogyan kezelik a munkáltatók azt, ha régebben vállalkozók voltak, de most mégis állást keresnek. Hogy valaha maguk tulajdonoltak egy vállalatot, most alkalmazottakká akarnak válni.
 |
|
|
 |
|
|
 |
 |
|
 |
||
 |
||
 |
||
