JobAngel Az álláskeresők védangyala

A mobbingról előző posztomban azt írtam, hogy a cégről is szól, nemcsak az áldozatról, és a vezetőkön múlik leginkább a léte, ők tudnak tenni ellene. Hanem a kis cégek vezetői, tulajdonosai tapasztalataim szerint többnyire azt gondolják, hogy egy munkavállaló ilyen panasza üres nyafogás, és különben sem az ő dolguk, a panaszkodó kolléga tanuljon meg együttműködni, vagy mehet (tudjuk az előző posztból, hogy valóban mennie kell, mert számára ez a megoldás). A nagy cégek vezetői még kevésbé foglalkoznak vele, mert nem érzik, hogy ebbe a cég is tönkremehet. Pedig belátható, hogy nem a jól szervezett, jó kollégákkal dolgozó cégek szoktak tönkremenni még egy prosperáló piacon is.

Többször kérték már, hogy írjak a munkahelyi folyamatos verbális és lelki agresszióról, az angolul mobbingnak nevezett jelenségről. Erről azért nem könnyű nekem írni, mert nincs előremutató megközelítése a munkavállaló -nekem álláskereső - számára, ha már kialakult a cég közösségében. A megoldását minden esetben csak a menekülésben, álláskeresésben látom.

Leginkább azért, mert egy mobbing-áldozatból ugyanabban a környezetben sosem lesz megbecsült kolléga. Az üldözői sosem fognak másként tekinteni rá.

Az állásinterjúk kívánatos menetéről mindenkinek van egy kialakult képe, de az valahogy sosem egyezik a valósággal. Az álláskeresők időnként nem értik, miért az történt, ami, és ez vajon jót jelent-e számukra. Mindez arról jutott eszembe, hogy zsenge koromban, átlagos álláskeresőként (hol volt akkor még a Jobangel blog!) olyan állásokat kerestem, ahol egyedüli logisztikusként üzemelhettem volna. CV-t írni már akkor is jól tudtam, hívtak is interjúkra rendesen, de a sokadik állásinterjú után kétségbeestem, hogy a szakmai tudásomra senki sem volt kíváncsi az állásinterjúkon, pedig olyan szívesen írtam volna ragyogó teszteket, válaszoltam volna a legszakmaibb kérdésre is, de lehetőséget sem adtak, hát ilyenek ezek.... Ehelyett kérdeztek tőlem olyanokat, hogy 3 jó és rossz tulajdonság, meg 5 év múlva hol látom magam, ezek tényleg hülyék...

Az egyik leggyakoribb csoport, aki megtalál kérdéseivel és segítségkéréssel, az 50 év feletti álláskereső korosztály. Ők reményvesztetten „nem vagyok már fiatal” mondásokkal érkeznek. Az előítéletek sokat ártanak nekik: a sztereotípiák szerint rugalmatlanok, nehezen kezelhetők.

Sok fiatalt ért már kudarc a velük való munkában, így félnek tőlük, félnek attól, hogy újra kudarc elé néznek, ha őket választják. E félelmeket is el kell oszlatni.

Az alábbi felsorolásnak kettős szerepet szánok:

Az egyik, hogy ne féljenek a munkáltatók az 50 felettiektől, ne kerüljön a „nem nyert felvételt” mappába automatikusan egy idősebb ember CV-je.

A másik célom vele, hogy magukat az 50 felettieket meggyőzzem: vannak olyan értékeik, amiket érdemes hangsúlyozni, amik által megmutathatják az álláskereséskor, hogy igenis jó munkavállalók lesznek.

Sok jó szakember követi el azt a hibát, hogy a specializációját és a tudását túlságosan felülértékeli, nem figyel arra, hogy mennyire sérülékeny az egyedi tudásából eredő pozíciója, és elhiteti magával, hogy bármit megtehet a munkaerőpiacon.

Ők már állásinterjún is így lépnek fel, hogy „én megtehetem”, „én megmondhatom”, "úgysincs más választásuk, mert kevesen vagyunk ilyen tudással a piacon, ne is alkudozzanak".

Súlyos tévedés, és főleg hatalmas hiba karrierszempontból.