JobAngel Az álláskeresők védangyala

Ifjúkoromban megadatott, hogy elvégezzek egy ejtőernyős tanfolyamot. A szerintem legfontosabb tanulságát ma is őrzöm:

Vészhelyzet-oktatás, egy bizonyos „patkó” nevű, nagysebességű vészhelyzetet tárgyaltunk az igencsak tapasztalt oktatóval. Ez egy ejtőernyő-nyílási rendellenesség, ami bármikor előfordulhat, az ejtőernyő elakadását jelenti. Nem egyszerű megoldani, miközben zuhanunk.

A legfőbb tanácsa az oktatónak az volt, hogy küzdeni kell. Zsinórt vágni, tartalékernyőt nyitni, amit csak lehet, meg kell próbálni. Érdekes módon egyetlen tanonc sem kezdett el vitatkozni, hogy de így-úgy nehéz, meg nem lehet, meg nincs lehetőség, és kifogásokat, dogmákat, városi legendákat, ideológiákat sem kezdett el gyártani, mit, hogyan, miért nem lehet. Valahogy természetesnek tűnt: ha nem küzdünk, meghalunk, ezért a küzdés mikéntjét kell megtanulni.

Úgy érzem, ugyanúgy vészhelyzet van, az életünkről van szó, mikor állást keresünk. Bárkivel előfordulhat, benne van a pakliban, mint ejtőernyősnek a patkóhelyzet. A vita, kifogáskeresés nem segít. A küzdelem nem hiábavaló, hiánya pedig biztos halál: egzisztencia elvesztéséhez, család elvesztéséhez, kiszolgáltatottsághoz, nyomorhoz vezet.

Lezuhanjunk, vagy inkább küzdjünk? Érted már, miért kérem, hogy sose add fel?

Először is, a diszkrimináció, lényegéből adódóan nem tud pozitív lenni, mert hiába mondjuk, hogy pozitív, benne van, hogy úgy hoz előnybe egyeseket, hogy mások hátrányba kerülnek.  Ezért innentől csakis idézőjelben vagyok hajlandó ezen ellentmondást megjeleníteni :)

Tény, hogy a "pozitív diszkriminációból" kiinduló intézkedések nem érik el a céljukat, pedig a szándék támogatandó lenne, például a munkaerőpiacon. Pl. a nők, kisgyerekes anyák munkaerőpiaci hátrányai nem csökkentek a "pozitív diszkrimináción" alapuló intézkedések hatására, sőt kifejezetten rontják a helyzetüket – így talán fel kéne hagyni velük.Utópisztikus gondolatkísérlet, de számomra inkább vágyott állapot lenne, ha mindenkit csakis a munkára való alkalmassága alapján mérnének a munkáltatók, fel sem merülne az alkalmazásánál neme, kora, származása, lakhelye, családi állapota, szexuális hovatartozása, esetleges fogyatékossága, mint döntési szempont.

Mert ugyan ez a blog többnyire arról szól, hogyan lehet a meglévő helyzetekhez alkalmazkodni egy jól megírt CV-vel, megfelelő fellépéssel az állásinterjúkon, szerintem igenis szép lenne, ha nem kéne trükközni a korunk, lakhelyünk, családi állapotunk elhallgatásával, vagy éppen kiemelésével.

Folytatva tegnapi témánkat, íme további lehetőségek a diszkrimináció kezelésére.

Van még legalább két olyan élethelyzet, ahol nagyon gyakori a diszkrimináció. Fiatal hölgyek, kisebbséghez tartozók, talán segítenek az alábbi sorok.

Nem titkolt célom, hogy az álláskeresők által gyártott kifogásokat módszeresen, egyesével cáfoljam meg, kínáljak helyettük valami mást, előremutatót. Így most diszkriminációs hetünk lesz.

Az álláskeresők egyik magyarázata arra, hogy miért nem talál állást az, hogy diszkrimináció áldozata lett. Ebbe a feltételezésbe lovallja bele magát, ami egyenes út ahhoz, hogy fel is adja az álláskeresést, bele is süllyedjen a depresszióba, reménytelenségbe, mert e tulajdonságán nem tud változtatni. „Kisgyerekes nő vagyok, fiatal nő vagyok, idősödő nő vagyok, cigány vagyok, vidéki vagyok, túl szép vagyok, csúnya vagyok, kövér vagyok, sovány vagyok stb., ezért nem találok állást”.

Szeretném egy kicsit az így gondolkodókat megnyugtatni: ha valakit diszkriminálni akarnak, arra biztosan találni fognak okot, azaz kár ezen elkeseredni. De a döntéshozók nem akarni szokták a diszkriminációt, „csak” előítéleteikből táplálkozva belesodródnak.

Az álláskeresőként kár a diszkrimináción lovagolni: a semmit sem tudsz az ellen tenni, hogy nőnek születtél, hogy elmúltál 50 éves stb. Hasznosabb, ha ezeket a tulajdonságokat az önéletrajzban valamennyire elfeded vagy éppen kiemeled, és/vagy ellensúlyozod a melletted szóló érvekkel. Erre kell koncentrálni. Alant pár technika, ami segíthet a hátrányosnak vélt tulajdonságod ellensúlyozására.