Már az elején meggyilkolom a poént: olyan senkinek nincs… De akkor mire ez a cím és cikk? Mert fontos, hogy minél több döntéshozó tudja, miért nincs ilyen – vagy miért nagyon ritka. És hogy miért nem baj, ha nem ilyen a nála állást kereső karrierje.

Munkáltató és munkavállalói oldalról is nézve, valahogy mindenki azt szeretné, ha az önéletrajz egy folyamatosan felfelé lépkedő, folyamatosan fejlődő, következetesen építkező embert láttatna. Ilyen szinte nincs is, ha mégis van, ahhoz a szakmai kiválóság, az extrém tudatosság (robotlét?) mellett elég komoly szerencse is kell. Igen, szerencse.

Pl. Az X generációsok a rendszerváltáskor, ha szerencséjük volt, akkor bejutottak egy multiba, és ott menetelgettek jóideig, majd jött a 2008-as válság, és a leépítések. Akkor a karriertervek mentek a fiókba, és

egyetlen cél a jövedelemszerzés volt. Ha ehhez gyorsétteremben kellett talpalni, akkor az, de legalább fizettek érte. Aztán lehetett (volna) újra építkezni, de persze a munkáltatói elvárásokba nem fért bele, hogy a bid manager jelölt meg a product manager jelölt most épp a mekiben talpal meg plakátot ragaszt, és úgy keres szakmai állást.

Ez a fajta szakmai sznobéria most is elkezdődött, bosszant is rendesen, mikor tökéletes jelöltkék nem kapják meg az állást, mert a sokadik állásinterjúkör után kiderül, hogy ja, hát jobb lenne, ha lenne pontosan olyan tapasztalata, amit egyébként pontosan csak náluk lehet megszerezni. És igen, régebben járt ebben az iparágban, de hát tett egy kitérőt, sőt, még fizikai munkát is vállalt? Nem gondolt a karrierjére? Nem, mert épp a megélhetésére gondolt. Mit keresett egy gyorsétteremben vagy egy gyárban segédmunkásként a két diplomájával, vezetői múltjával? Pénzt.

Arról nem is beszélve, hogy két diplomával ilyen munkát sem egyszerű megkapni: akinek diplomája, vezetői múltja van, annak nem megengedett, hogy csak úgy, megélhetéséért dolgozzon… HR-esek, kiválasztók, döntéshozók! Jól van ez így? Miközben a karrier nem pusztán az emberen, hanem a külső körülményeken is múlik. Nem, nem hibást, kifogást keresek. Valós okokat.

Az a fiatal, aki most gyakornokként veszíti el a munkáját a válság miatt, máris egy komoly „karriertöréssel” kezd. Ha nem talál szakmai munkát, akkor majd ő is megy a gyorsétterembe talpalni, mert a felnőtt életének megkezdéséhez jövedelem kell. Ha nem ezt teszi, akkor meg azon fogsz lamentálni drága döntéshozó, hogy mamahotel, meg pánpéter-szindróma… Az X generációsok most élik a harmadik munkanélküliségi hullámot karrierjük során. Mostanra még egy hátránnyal meg kell küzdeniük, az életkori diszkriminációval, hiszen mára 40+ évesek, ha még nők is, esetleg anyák, még rosszabb a munkaerőpiaci helyzetük. És mivel 20+ éve dolgoznak, a karrierútjukon időnként megálltak és/vagy kitekintettek másfelé, pl. mert rugalmasak, széleslátókörűek, vagy simán csak a válságokat kezelték – gazdaságit is, esetlegesen magánéletit is. Ez vagy bejött, vagy nem jött be, vagy időszakosan sikerült. A CV-ben nyoma van mindenképpen.

De a tapasztalatai, készségei között is nyoma van: tud kitartó lenni, túlélni, alkalmazkodni, előremenni a legnehezebb időszakokban is. Megtapasztalta, hogy ha minden összedől, akkor is fel tud állni. Tudja, hogy fel kell állni, nincs idő a nyavalygásra, holnap be kell fizetni a gyerek ebédjét a suliban. Tehát cselekszik, és lépéseket tesz a kilábalásért. Ez a készségcsomag az, amit kidobnak a szak(?)sznobok, amikor a töretlen karrierutakat keresik.

El kellene jutniuk oda a döntéshozóknak, hogy a hullámzó karriervonal nem hiba, nem törés, hanem a szakmai élet része.

Az én megoldásom álláskeresőknek szól, miszerint a kompetenciákra alapozott CV-vel azt hangsúlyozzuk ki, ami fontos az adott állásban, de ehhez mégiscsak kell a fogadókészség a túloldalon. De ezt megteremteni egyedül nem tudom…

Azért is érdemes ezt a fogadókészséget teremteni, mert ha az lesz a norma, hogy a karrier nem egyenes út felfelé, lehetnek állomásai, váltások, kanyarok benne, akkor többé senkinek sem kell erőn felül – és etikán, erkölcsön túl – küzdenie a folyamatos karrierjéért. Jobb helyek lesznek a munkahelyek, mert nem lesz többé érvényes a félelem, hogy a veszteség, a törés, a kudarc, a hiba az halálos ítélet is a karrierre nézve. Márpedig a legtöbb ember pont ebből a félelemből cselekszik, amikor a kívülálló csak annyit lát: „ez” átgázol mindenkin. Jelenleg sokan nem tehetnek mást… legalábbis úgy érzik. És indul a mobbing, ki tudja hol áll meg. (Ebben a mobberekről írt cikkem után rendszeresen jön a kérdés manapság is: de hát mi ebben a jó nekik? Nem jó nekik sem… de ez itt egy magyarázat)

Az is fontos, hogy a kanyargós karrierutakat nem megbocsátani kell, és szívességből alacsony fizetésért pazarolni a szakértelmét az illetőknek, akik még legyenek is hálásak, hogy egyáltalán munkájuk lett újra, még akkor is, ha csak egy szakmai temető. „sorban állnak a helyedért” – szerencsére ezt már nem lehet leporolni. A most kezdődő – és talán el nem mélyülő – válsággal sem lett több munkaerő, csak kevesebb munkahely. Időlegesen!

Aki sokfelé járt, az sok dolgot látott, tapasztalt. Sokféle hibát, jógyakorlatot, együttműködési módot, küzdési módot, munkamorált, megküzdési technikát, ismeri a csapdákat. Egyszerűen nagyobb az eszköztára ahhoz, hogy jó munkát végezzen. Ha pedig ez így van, akkor ezen ront-e valamit, hogy éppen most dobozt pakol, pénzért? Vajon a rutint, amit 25 év alatt megszerzett, elfelejtette-e ezzel? Tudni kell, hogy a karrierhullámokban érték van.

 # # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Ha neked is személyes (jelen helyzetben csakis online, kamerás, élő konzultációs) segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

 # # #