Még a 90-es években volt egy munkahelyem, ahol a titkárságon kitette az ott dolgozó fiatal asszisztenslány a faliújságra ezt a kis szösszenetet:

Vigyorgott is mindenki, mire belépett a főnökhöz, de szerencsére a teljes társaságban volt kellő humorérzék (beleértve a főnököt is), ügyfél meg nem járt arra, így nem értette félre senki. Most e kis plakát jutott eszembe, ahogy belekeveredtem egy beszélgetésbe az optimista álláskeresőkről.

Az egyik felvetés többeknek nem tetszett (nekem sem), miszerint van ám KÉMIA a kiválasztásban. Namost, randin biztos van, ott az érzelmek a főszereplők, de a munkatárs kiválasztása gazdasági döntés. Mint ilyen, ennek a fajta kémiának nincs helye. De kifejtette: hát az optimistább, mosolygósabb, sugárzóbb ember veszi fel mindenki, nem? Ez már egy másik probléma. Aztán persze a fókuszált figyelmem okán sorra jöttek szembe a feltétel nélküli optimizmusról szóló mémek, naplementés háttérrel vagy épp egy posztban fejtegetve, hogy "minden fejben dől el".

Sajnos legtöbbször a trillázó optimizmus nyer a józan ész felett, és ez nagy hiba. Hiba, mert az optimizmus, a mosolygósság nem döntés kérdése – ha az, akkor lesz belőle kényszeredett vigyor, vagy profi szerencselovag esetén üres magabiztosság, amivel a gondatlan kiválasztókat jól meg lehet téveszteni. Ha nincs miből fizetni a villanyszámlát is, de mosolyogjon, mert az kell az álláshoz? Hát ennyire bárgyúnak kell lenni? Szakmai tudás meg nem is fontos, ha nem vagyunk optimisták? Az nem kiválasztási szempont? Vagy az, de mégsem ér semmi mosolygás nélkül?

Egy munkanélkülinek, vagy rossz állásban lévőnek éppen pont nincs oka optimizmusra, az ő ereje most a kitartás, a küzdelem és a tevékeny hozzáállás. Megy előre, keres, levelez, pályázik, önéletrajzot farag, újabb két ismerőst felkutat a Linkedinen, állásinterjúra jár, felkészül, félreteszi az aggodalmait – pedig azok vannak. Ez talán sokkal erősebb készségeket mutat, mint a kényszeredett mosoly, az önáltató optimizmus. De az is egy furcsa személyiséget mutatna, ha bajban van, és nem úgy viselkedik, mint aki bajban van. Nem mennék ebbe bele, mert ritka, hogy az aggodalmai ne húzzák le az embert. Az mutat igazi lelkierőt, amikor az aggodalmai ellenére jól szerepel. És ilyen ember nem kell, mert nincs KÉMIA, nem mosolyog, nem optimista? Kiválasztónknak (direkt nem HR-est írok, mert ez nem HR-specifikum) ezzel nem szimpatikus? Mert a saját félelmei kerülnek elő, ha lát egy rosszabb sorsú embert? A megélhetéséért aggódó, de mégis állásinterjúra eljutó ember egyvalamiben biztos jó: a kríziskezelésben. Kell-e ilyen készség a cégbe?

Kötelező optimizmus – mert féltek félni

A kötelező optimizmus mindenféle más területen is előjön, mintha valami csodaszer lenne - pl. még súlyos betegségeknél sincs ám jogunk rosszul lenni: az zavarja a környezetünket. Ők is rosszul vannak attól, hogy más nincs jól, mert rettegnek, hogy ez velük is megtörténhet (meg bizony). A kirekesztésnek is ez a félelem az alapja: nem akarják látni, hogy van olyan, akinek nincs - pénze, állása, uzsonnája, jó ruhája, lába akár. Pedig, ha mindezt elfogadjuk, és tudjuk kezelni, hogy van ilyen, segítően állunk mindenkihez, máris nem kell félni: láthatnátok, hogy van segítség akkor is, ha nem mennek jól a dolgaitok. Önáltatásban élve ezt nem fogjátok látni. Persze, egyszerűbb annyit mondani: „ooolllyan neggatíííív”

Sejtem, hogy a kötelező optimizmus, mint elvárás, abból ered, hogy féltek félni. Szembesülni azzal, hogy fordulhat rosszra a sorsotok, akár úgy is, hogy erre nincs ráhatásotok. A tudata is elviselhetetlen, akkor inkább nem is hagyjátok tudatosulni.  Még áltathatjátok magatok azzal, hogy „minden fejben dől el”, meg „jó döntéseket kell hozni”, de azt, hogy miről kell dönteni, nem ti határozzátok meg, hanem a körülményeitek. Így van ezzel az álláskereső is, aki nem mosolyog.

Ha ez a félelem a kiválasztóban is ott van, akkor vajon milyen cég ez? Ahol hozni kell az optimizmust, mert nincs automatikusan. Vagy legalább mutatni, mert a látszat fontos – és csak az. Tényleg ez a megoldás?

A norma

Az általános megoldás a félelmeitekre pedig abban lenne, hogy ha tudnátok, hogy mindenki elfogadó és megértő, segítő módon áll hozzá az éppen bajban lévőkhöz, akkor nem kellene félnetek. És ti sem úgy álltok hozzájuk? Pedig, ha így lenne, és ez lenne a norma, akkor, ha bajba kerültök, lenne, aki segítene - ez lenne a norma, nem kellene félnie senkinek, ha bajba is kerül, tudná, hogy van kiút. Így lehetne a bajban lévő is optimista.

Amikor a misztikus (még inkább semmitérő) kémiát keresitek, elvárjátok a mosolygást, az optimizmust ok nélkül, akkor pont az ellentétes normát alapozzátok meg: a kirekesztő sznobságot, ami figyelmen kívül hagyja a racionalitást a kiválasztásban is. Elveszik az alapelv, hogy szakmailag alkalmas ember kell, még akkor is, ha épp nem mosolyog.

 -----------------

A megoldás

Ha optimista, mosolygós embert akarsz, teremts olyan környezetet az állásinterjún is, hogy az legyen. Employer brandingnek hívják ezt, van róla már terrabájtnyi szakirodalom a neten. Ne kérjetek visszajelzést a jelölttől az állásinterjúról (már ilyen is van!), mert úgysem fogja leírni őszintén, hogy hogyan érezte magát. Nem meri. Mert két poszttal arrébb kötelező optimizmusról értekeztetek, meg a kémiáról, és ezzel oda is lett a kiválasztási folyamat hitelessége.

Hogyan lesz az állásinterjú jó hangulatú? Ha releváns, az álláskeresőt érdeklő dolgokról mesélsz. Milyen itt az élet, milyenek a vezetők, milyenek az elvárások, mi van, ha beteg lesz a gyereke… Mi vár rá, mi a nehéz ebben a pozícióban, mi tette sikeressé a hasonló pozícióban lévőket? Hol vannak a pozíció csapdái – reálisabb, ha megmondod, milyen problémákat kell majd megoldania – senki sem hisz már a csodapozíciókban, ahol töretlen és hibátlan minden. De ez nem is baj, a szakemberek attól azok, hogy meg tudják oldani a munkájukban felmerült problémákat. Aztán kérdezd őt: a pozíciót így megismerve, milyen ötletei vannak? Beszéltesd, hagyd kibontakozni, hagyd, hogy már valamilyen szinten belehelyezkedjen a lehetőségbe. Így lesz optimista, attól, hogy lehetőséget lát az állásinterjúban, nem egy megalázó vizsgáztatást.

Elő szokták hozni, hogy de a személyiség milyen fontos. Valóban az. A legtöbb ember személyisége nagyjából rendben van, statisztikák szerint is elenyésző a pszichopaták és szociopaták aránya a társadalomban – nagy „szerencse” kell ahhoz, hogy pont egy szakmailag tökéletes, remek CV-t író, nagyszerű embernek tűnő pszichopatára találj rá. Ha racionálisak vagyunk, azt is tudjuk, hogy az embereket a munkában az érdekei mozgatják – ez viszont csak akkor veszélyes, ha a személyes érdekei és a cég érdekei nem egyeznek. A zsarnok munkáltatóknál pedig nem fognak, így a munkavállaló ellenséggé válik, a munkáltató-munkavállaló viszony pedig harccá – miközben az ideális az együttműködés lenne.

Hallom a következő érvet, hogy jaj, itt egy jó, vidám csapat, mi lesz, ha beteszek egy „depresszióst”? (most nem fejtem ki, hogy a depresszió, mint klinikai fogalom hogyan lett tönkretéve a nőimagazinos „pszichológia” által). Megint a munkáltatóknál a megfejtés: ha te egy jó munkahelyen egy jó pozíciót kínálsz, akkor neki érdekében áll a lehető legjobban működni ebben. Mert így lesz sikeres, és az akar lenni. És nahát, a céged is így lesz sikeres. Egy sima aggódó, pesszimista ember az első komoly lehetőségtől megváltozik: olyan lojális, jól dolgozó embered biztosan nem lesz, mint az az ember, aki hálás a lehetőségért, amit kapott.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #