*ROI jelentése: befektetés(arányos) megtérülés

Az előző részek folytatása. (Előzmények: első rész és második rész, harmadik rész)

Ez a befejező rész. Csak egy dolgot nem szabad elfelejteni: Soha ne add fel! Mint a fa ezen a képen... Elméletileg nincs esélye. Gyakorlatilag sok éve él és virul. ("I will survive")

------------------------------

Írtam kereskedelmi és megvalósíthatósági terveket, fordítói próbamunkát, kommunikációs szakmai teszteket, millió önéletrajzot és motivációs levelet, írtam pályázatokat, rendszeresen kapartam ki másoknak a gesztenyét, akik sokra vitték és amikor fent voltak, már derogált nekik emlékezni rám, vagy arra, amit tettem értük.

Egyik történetem, hogy egy jogász szeretett volna elnyerni egy ösztöndíjat, de elég kacifántos előétele volt, nagyon át kellett gondolni a pályázati stratégiát. Angolul pályáztunk, mindent együtt írtunk, nélkülem nem írta volna meg. A pályázat elkészült, ezzel zöld utat kapott, nyert vele 25.000 dollárt és az alapítvány new york-i központjában, ahol évente több száz pályázati anyagot kapnak, azt mondták neki, hogy az övé az egyik legjobb. A jogász végül igen sokra vitte. Néhány év múlva összefutottunk az utcán, ő akkor már karrierje magasán, én lerongyolódva, hányódva az tízezredik vacak állásban. Párás szemmel örültem a sikerének. Mondtam neki, hogy én is szeretnék pályázni ösztöndíjért ugyanannál az alapítványnál, mert szeretnék emberi jogi szóvivő lenni. A jogász tűnődve azt válaszolta — És mondd kérlek, tudsz te ennyire angolul? Szelektív memória, te édes.

Azt szoktam mondani, hogy aki ma Budapesten azt mondja, hogy nincs meg neki az önéletrajzom, az hazudik. 

A rosszul fizető inkorrekt állások sora mellett persze soha nem tudtam félretenni, mert az albérlet felemésztett mindent, adósságaim lettek, amiket soha nem tudtam kifizetni, hiába nyomorogtam és vállaltam mindent, hiába értem el kereskedelmi sikert is, lassan olyan lettem mint egy jobb sorsra hivatott, elnyűtt kabát, amikor az ember anyaga megy tönkre és már helyrehozni nem lehet, vagy alig. 

Feldarált, hogy olyan ajánlatok jöttek, ahol nagyon apró cégeknek kellett volna megbízásra munka, mindig abból a fajtából, ahol munka sok, a pénz kevés. Ha sikerült nagyobbat dobni, az eredményt a munkaadónak sikerült elvarázsolnia, a haszon mindig másnál kötött ki, rám véletlenül sem esett a jólét egyetlen sugara sem, bár megdolgoztam érte. Véletlenül sohasem lettem a haszonélvező. Sőt, kéjjel rúgtak ki, vagy kéjjel tették tönkre munkám eredményét. Például, amikor egy jó interjúsorozatot készítettem egy online lapba neves emberekkel, a tulajdonos ugyan ma is nagyon szeret és elválásunk óta több helyre megpróbált beajánlani, félig jó szívvel, mert sokra tart, de félig nem, mert nem bocsátotta meg, hogy nem maradtam vele, így aztán, amikor a nagyon kevés fizetés miatt, amit nyújtani tudott, elmentem tőle, akkor a legértékesebb interjúsorozatom, ahogy ez lenni szokott, véletlenül örökre letörlődött a szerverről és kikerült a lapból. ... sokféleképpen próbáltak beetetni, vagy kihasználni a rászorultságomat. Mindig kész voltam dolgozni, de nem úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek. Tartósan nem néztem el senkinek, ha megpróbált hülyének nézni. Kellemetlen egy alak vagyok. 

Mérleg: húszéves munka után ott tartok úgy, hogy bár mindenhol igyekeztem, dolgoztam, eredményeket értem el, ahány lehetőséget dobott az ég, annyifélét, és gyakorlatilag, ha a dolgok nem változnak, akkor az utca vár rám – nem azért, mert nem dolgoztam, vagy mert nem értem el eredményeket, hanem mit tudom én, bocsánat az arroganciáért, de talán túl jó voltam, túl irigylésre méltó, túl szuverén, nem elég szervilis, nem tudtam lefeküdni senkinek, túl elérhetetlen voltam, nálam kisebbek érezték bennem a többletet és ez zavarta őket, és végül, mert ezt dobta az élet: túl hajtós vagyok, mindent túlcsinálok és túl sok vagyok, végül … már tényleg nem illek be sehová. Ismerős az érzés, hogy a kollégák azért utálnak veled dolgozni, mert te tényleg dolgozni akarsz és tényleg eredményeket akarsz elérni? Felforgatsz mindent kényelmes kis életükben, te ügybuzgó kis hülye. Mindenki másnak minden jó úgy, ahogy van. Ha rossz, akkor is.

Itt vagyok fáradtan. Nincstelenül. Elkeseredetten. Húsz évet abba tettem bele, hogy legyen egy rendes állásom. Nem túlzás: ez ennyi, húsz év. Nem éltem magánéletet, mert úgy voltam vele, hogy legalább ez az egy legyen rendben és még a legjobb barátaimmal sem találkoztam többször mint kéthavonta egyszer, nem írtam, csak annyit, amennyit nem írni már nem bírtam volna, tehát azért nonstop munka mellett csomó mindent létrehoztam még, mert betege lettem volna, ha nem és komolyan, várom, hogy rám omoljon a világ. Mert ahol teljesen-teljesen megfeleltem volna, ott nem értették, mitől vagyok olyan komoly, hallgatag, humortalan és keserű. Hát vajon mitől, ti lángeszek.

Elment a kedvem az emberektől, és ezzel egy értékes, használható, profitábilis kompetenciám vált átmenetileg használhatatlanná, mert ennyi küzdelem után most tényleg csak undorral tudok az emberekre nézni. Most a lelki fáradtságnak ezen a pontján úgy érzem, hogy itt nem számít sem az érték, sem a tehetség, sem munka, sem a szorgalom, csak az számít, hogy kézre állj, légy használható, ismerős eszköz, hangya légy, ne óriás. 

A mérlegem azzal zárul, hogy momentán nemhogy motivációm nincs többé, életkedvem sincs arra, hogy itt bármit bárkiért bárkivel bármiért csináljak. Dolgozom, de erőmet már csak abból tudom meríteni, ha az egyetemes értékekre gondolok, mert gyomrom felfordul attól, amit látok. Többnyire.

Miért volt olyan lehetetlen, hogy találjak EGY rendes állást? Persze, világos, nem biztos, hogy ennyi hányattatás után ezt tárgyilagosan tudom nézni, de tudom azért, hogy  nemcsak a piszkos ügyek léteznek pitiáner közreműködőkkel. De egy biztos: momentán utálom az embereket. A következő két évben legszívesebben nem látnék egyet sem. ... új élet csak akkor tudna kezdődni, ha kiheverhetném ezt a sok bajt, ha jönne már végre némi napfény, lenne, aki úgy áll mellém, hogy kis időre megtart támogató szeretetében mint a jóisten, azaz végre megpihenhetnék.  ... mondjuk nem értem, hogy fordulhat elő, hogy segítségre szorulok én, aki tudok dolgozni, de így van. Nagy szükség lenne arra is, hogy kicsit elfelejtsem mindezt és utána pihenten tudjak ránézni minderre, mi miért volt.

Talpra lehet-e ebből állni? 

Szeretnék új lapot nyitni. Szeretném, ha semmi sem emlékeztetne ezekre az emberekre, helyzetekre és tapasztalatokra. Muszáj előre néznem, hiszen nekem misszióm van. 

Szeretnék találni egy rendes állást.

... tudom, csak a baj van velem.

VÉGE

------------------------------

Mit mondhatnék én minderre? Hogy ne adja fel, hogy pályázzon szorgalmasan, hogy engedje el a sérelmeit, ne dédelgesse őket. Teszi mindezt, erőn felül, de egyelőre nincs eredmény. Remélünk és dolgozunk tovább a sikerért.