*ROI jelentése: befektetés(arányos) megtérülés

Pár konkrét történet arról, mikkel, milyen erőfeszítésekkel próbálkozott már levélíróm.

Előzmények röviden: egy kommunikációs szakember, műfordítói szintű angol tudással állást keres. És nem talál... egyelőre. (Az önéletrajza rajtam keresztül elérhető.)

Részletesen a története: első rész és második rész)

Szerintem eddig is látszott, hogy a hozzáállásával nincs gond.

---------

Munkavállalói ROI – 3

Kis magyar munkavállalói szenvedéstörténet • 

„Álom a munkaadóról, aki messzire ellát a sámli fölött”

Ez utóbbi munkát megfelelő próbamunka leadása után nyertem el, mert ugyan ilyen irányú végzettségem nincs és folyamatosan nyomorogtam, de folyamatosan próbáltam olvasni és képezni magam, így széleskörű olvasottságra tettem szert. Ez lehetővé tette számomra, hogy később is különböző témájú szakmai feladatoknál az eseti megbízások próbamunkáit sikeresen teljesítsem. Ennek ára volt. Még olyan időszakokban is, amikor éjjelenként egy-két órát tudtam aludni, képes voltam ennek az alvásidőnek a felét feláldozni arra, hogy olvassak, mert mindenekfölött az fájt, hogy ne legyen időm, erőm képezni magam és szerettem volna nem beleragadni ezekbe a körülményekbe és elérni a célig. Az egy (képzettségemnek, tapasztalataimnak, mentalitásomnak megfelelő) rendes állásig.
(Aztán persze hasonló körülmények között elvégeztem az egyetemet is, ott is elértem egy-két olyan eredményt, amire talán egy jóérzésű ember felkaphatta volna a fejét.) Jólesett volna, ha valakinek egyszer feltűnik, milyen brutális körülmények között sem kötök kompromisszumot abban, hogy fejlődjek és minőséget hozzak létre. Vagy legalább annyi, hogy no lám, hát ez egy klassz csaj. Nem tűnt fel.

Másik munkahiányos idő után felvettek egy kiadóba. A kiadó tulajdonosa egy kastély tulajdonosa. Róla annyi derült ki ottlétem alatt, hogy  a főnök fizetésnapon eltűnik, és nélküle nem lehet semmit kifizetni a kasszából. Az emberek maradnak, mert a saját fizetésüket részletekben kapják meg, nem akarják veszni hagyni. Munkaszerződés nincs. Két hét munka után kérdeztem a főnöktől ártatlanul, hogy — Miklós, még nem kaptam meg a szerződésem, mire rám förmedt  — Még nem írtad meg? Ilyen és hasonló kis trükkökkel húzta az időt, végül a pénzem inkább veszni hagytam és leléptem. 

A harmadik kis kiadó eleve csak egy hónapra vett föl – szervezzek két konferenciát egy adott határidőre. Ebben az volt a csúnyaság, hogy a konferencia témája egy adott terület aktuális szabályozása lett volna, viszont  a rendezvény másnapjától éppen új szabályok léptek volna életbe. Magyarul két kamukonferencia szervezésével bíztak meg, amelyeknek kizárólagosan az volt a céljuk, hogy a tulajdonos köztisztviselő barátja még a fene tudja milyen keretekből erre a határidőre még le tudjon hívni pénzt. Ehhez fontos lett volna, hogy a két kamukonferencia valamilyen formában megvalósuljon. 

Sokadik munkahiányos időszak után megint mindent el kellett vállalni. Továbbra is ugyanaz volt a képlet. Újabb elnyert próbamunka, fordítás, amit brutálisan rövid határidőre adtak, plusz elnyertem egy esti titkárnői feladatot egy hajtós ügyvédi irodában és felvételire készültem az egyetemre. Két-három hónapon át napi két órákat aludtam és az egyetemi szóbelire annyit tudtam készülni, hogy előző este tízkor lefeküdtem, fölébresztettem magam hajnali kettőkor és hajnali hatig, amit át tudtam nézni, azzal mentem szóbelizni. Kifogtam az egyetem egyik legszigorúbb professzorát, aki maximum pontszámmal vett fel az egyetemre. Olvasottságaimat, eredményeimet ilyen, és ehhez hasonló borzasztó körülmények között szívós munkával szedtem össze, harcoltam ki, sajtoltam ki magamból (bevallom mindezt szerettem), mert bíztam benne, hogy egyszer csak valaki felismeri ebben az értéket és tudom is én, semmi egetrengetőt nem vártam ettől, de mondjuk azt igen, hogy elnyerek ettől egy normális állást…

Felvettek egy céghez, megbeszéltük, hogy nettó kétszáz a bérem. Albérletben lakom egyedül, télen, amikor egyébként kicsit leáll a munkaerőpiac, a szerződésem csak nem érkezik meg. Várok, figyelek, sunyok, mi történik a többiekkel, csendben elkezdek informálódni. Hopp, megérkezik a szerződésem. Minimálbér van rajta. Kérdezem a többieket, kiderül, páran vannak így, zsebből fizet még hozzá a főnök. Nem merek felállni, kell a pénz, minden rongyos forint. Látom, hónap végén, a főnök, ami jár, azt nem automatikusan adja oda, hanem le kell menni kutyába, oda kell menni kuncsorogni, vinnyogni a pénzért (minden egyes hónapban, mint kiderül –  de ez csomó embert nem zavar). Tehát minimálbért kapok albérletben fizetés helyett, amiből nem tudok megélni. Ezért mindent vállalok pluszban, máshová dolgozom, átnyomorgom ezt a karácsonyt is. Letelik a három hónap. A kőgazdag tulajdonos elkezd siránkozni, hogy túl drága valakit állományban tartani, legyek vállalkozó. Látom a cégben erre is van példa, de őket kvázi rabszolgaként kezeli. Nem túlzok: azért cserébe, hogy megbízást kapnak tőle, ezért folyamatosan rendelkezésre kell állniuk, máshol sem vállalhatnak állást, a főnök simán csinál nekik programot estére, hétvégére, bármikorra és elvárja, hogy rendelkezésre álljanak. Ezek után nemet mondtam erre a lehetőségre, mire kirúgott. De felajánlott egy plusz hónapot, amit úgy intézett el, hogy felvetett egy cimborájával és a hónap végén ugyanúgy elmondta, hogy a munkámmal semmi baja sincs, csak drága állományban tartani valakit. Hogy nemet mondtam a vállalkozásra, újra kirúgott, most már végleg. Hej, de mennyi ilyen vicces történet van még a tarsolyomban! Kár, hogy arra ment rá az életem, hogy mindezek ellenére is makacsul reménykedtem abban, hogy helyemre sikerül kerülnöm. Tévedtem.

Folyt. köv. a befejező résszel csütörtökön