Velem többször megtörtént, hogy kiválasztáskor „ezüstérmes” lettem (az első a vesztesek közt, brrr), amiről úgy értesültem, hogy állásinterjú után mély hallgatás, majd kb. 6-8 hónap múlva visszahívtak, azzal, hogy „járt nálunk interjún ekkor, érdekelné-e még az állás?” Az ilyen helyzetekből sokat lehet tanulni.
Az állásinterjúról kilépve szinte képtelenek vagyunk objektíven értékelni a teljesítményünket. Profi interjúztatók a legritkább esetben adnak bármiféle visszajelzést, így tényleg nem lehet tudni, hányadán is állunk. Jelekből lehet következtetni, de ezek észlelését eltorzíthatja a remény, vagy épp a reménytelenség érzése. Pár fogódzót próbálok adni, de sajnos pontos, tudományosan megalapozott válaszom nekem sincs (ahogy másnak sem lehet). Az is lehet, hogy amit jelnek veszünk, valójában nem is jel, csak épp valami miatt így sikerült.
Van, mikor ez a kérés felém: hogy ajánljak álláskeresési szakirodalmat, mert szívesen olvasnának megbízható könyvet, és bíznak benne, hogy én tudok ajánlani. Nos, teljes meggyőződéssel szinte egyetlen könyvet sem. Ez nem a könyvek hibája, az íróik legjobb tudásukkal leírják az önéletrajzírás általános szabályait, egy ideális világban jól működő karriertervezést, célkitűzések kialakítását, álláskeresői tárgyalástechnikát, levélírást stb. De a mi kis valóságunk nem az „ideális világ”, ha ezt az átlagos álláskereső elolvassa, először azt látja benne, hogy lehetetlen. Ha így kell, akkor nálunk nem lehet állást keresni. Ezért kizárólag ezek a könyvek nem fognak segíteni. Én mégis azt gondolom, hogy hasznos őket elolvasni: szemléletformáló, fontos információkat adó könyvek, de álláskeresési útmutatónak korlátozottan használhatók. Mindenki esete, lehetőségei egyediek, a könyvek pedig túl általánosak.
A klasszikus IT-s vicc azt mondja, hogy „A populáris definíció szerint a rendszergazda az az ember, aki reggel kihajtja a rendszereket az ólból, eteti-itatja, este pedig visszatereli őket oda”.
Ez alapján a HR-esről is hasonlókat lehetne írni, hiszen őket is csak úgy ismerik, mint aki CV-t válogat, interjúztat, és pláne, aki kirugdalja az embereket. Sajnos az álláskeresők számára tényleg csak ennyi látszik a munkájukból, ami nem jó. A HR-esek feladata lenne, hogy úgy végezzék a munkájukat, hogy az láthatóan hasznos legyen a munkavállalók szemében is. Az alábbi lista a HR-es feladatokról természetesen nem teljes, cégmérettől is függ, mire van szükség egy adott cégben, és hányan végeznek HR-hez köthető munkát. ABC sorrendben, mert fontossági sorrendet nem lehet állítani – piaci helyzet, napi helyzet és cégfüggő, mikor mire kell koncentrálni mindebből, és hogy milyen mélységben kell a felsorolt feladatokat kiosztani.
Ezekből sok feladat stratégiai, fejlesztési és menedzsment-feladat, és időnként nem HR-es képzettségűek végzik, a cégvezetőkre hárul pl. a stratégiák alkotása. Megint más feladatok inkább adminisztratív tevékenységet rejtenek, ill. pl. a munkajogi nyilván jogi végzettséget kíván, a HR-es képzettség „csak” kiegészíti ezt. Egy cégnél az üzleti-szakmai oldalt képviselő vezetők a HR-t nagy felelősséggel ruházzák fel: nemcsak a kiválasztásban kell jól teljesíteni, de a dolgozói elégedettséget is meg kell teremteni. A HR-nek (is). Hogy egy „jó cég” mitől jó a munkavállalónak, nagyban függ a HR-től, ill. a vállalati kultúrát kialakító személytől. A „jó cég” a személyzetfejlesztésen, szervezetfejlesztésen keresztül fog kialakulni. Ehhez tehát érteni kell minden cégvezetőnek, még akkor is, ha a cégméret nem teszi lehetővé HR-es szakember állandó alkalmazását (de vannak erre szakosodott tanácsadó vagy szolgáltató cégek is, ezt pótolandó).
Toborzásban részt vesznek HR-es szakemberek is, és nyilván a szakmai ágnak is részt kell ebből vállalnia. Sok feladat kiszervezhető (pl. bérelszámolás, toborzás), de sokat a bizalmi státusz miatt mégis inkább cégen belül érdemes tartani.
Tehát, amikor azt mondjuk, hogy „HR-es” így nagy általánosságban, kire is gondolunk? :)
Ez egy elég súlyos dilemma minden HR-t és emberi tényezőt komolyan vevő cégnél/cégvezetőnél/döntéshozónál. Axiómának tűnik, hogy emberséges elbocsátás nincs, legalábbis elbocsátott ember nem tartja emberségesnek az elbocsátását sosem. Talán enyhíthető a rossz érzés némi odafigyeléssel, tervezéssel vállalati oldalról. Ha le kell építeni, mert nincs más megoldás, mi legyen? Hogyan marad meg a jó kapcsolat? Hogyan lehet az elbocsátott embernek a legkevesebb kárt okozni, hogy esetleg a felmondás után is fenntartsa a lehetőséget egy későbbi együttműködésre (pl. ha partnercégnél helyezkedik el később az alkalmazott)?
Emberségesnek lenni nem pénzkérdés. Forrás: Facebook
 |
|
|
 |
|
|
 |
 |
|
 |
||
 |
||
 |
||
