Megjelent a héten egy cikk az álláskereső nőket érintő problémákról, megszólaltattak benne engem is szakértőként. Feltettem a Linkedinre is, azért, mert minél több döntéshozó látja, annál jobb nekünk, nőknek. A linkemhez csak férfiak szóltak hozzá, csupa női problémákat értő, megértő, segítő kommenttel. És szörnyű felismerésre jutottam… :( Mi nők – tisztelet a kivételnek - nem vagyunk elég szolidárisak egymáshoz, mi nők nem értjük vagy nem akarjuk érteni a bennünket érintő problémákat.
-----
Szóval, hölgyeim, csajok, lányok, asszonyok, anyák, nagymamák! Hallgatom/olvasom a beszámolóitokat álláskereső kalandjaitokról. Nőként, munkavállalóként, álláskeresési tanácsadóként, és megdöbbenek. Ismerjük a bennünket érő diszkriminációs tényezőket, és az állásinterjús kérdéseket, amelyekkel magánéletünk teljes kiteregetését várják el. Van-e férje, van-e gyereke, hány gyereke van, miért nincs gyereke, mikor lesz, lesz-e még? Hány éves is Ön? Többnyire elhangzik az is, hogy ezt egy interjúztató nő kérdezte az álláskereső nőtől. Nézegetem a Facebookon a kisvállalkozások álláshirdetéseit, amit az adott vállalkozócska ismerősei lelkesen megosztanak, nők is – nyilván, hiszen segíteni akarunk mindenkinek, ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Még akkor is, ha egyébként a hirdetés kifejezetten diszkriminatívan, fiatal nőt vagy idősebb hölgyet stb. keresnek. Amikor szóvá teszem, hogy a diszkriminációs kitételeket hagyja el, mégiscsak úgy korrekt, a hirdető hölgyismerősei kérik ki leginkább maguknak. Hát mit képzelek én?! Döbbenten olvasom a védőbeszédet: Miért ne kereshetne olyan alkalmazottat, amilyet akar? A saját pénzéből? A saját vállalkozásába? Miért nem dolgozhat azzal, akivel akar? És ha fiatal nőt akar, majd úgyis kiszórja a jelentkezők közül, aki nem az. Így a „szűréssel” direkt jót tesz a diszkrimináló hirdető – hab a tortán: ő is nő. És érvelnek a nőket hátrányba hozó szempontok mellett. Nők. Hölgyeim, hát normálisak vagyunk mi? Kikérjük magunknak a diszkriminációt, és támogatjuk is, ha ismerős vagy ismerős ismerőse csinálja? Álláskereső nőként méltóságunkat sértőnek érezzük a magánéletünket firtató kérdéseket, de interjúztató nőként feltesszük ezeket? Nincs bennünk semmi empátia egymás iránt? De nincs ám! (Tisztelet a kivételnek.)
Furcsa, hogy bármilyen internetes kommentfolyamban kerekedett vita nők között kétféle kimenettel rendelkezik: vagy megegyeznek a felek, vagy a vita hevében felróják egymásnak a „kétes” tulajdonságaikat: hogy az egyik elvált, a másiknak van/nincs gyereke, több gyereke van vagy kövér/sovány/öreg/fiatal/szép/csúnya, macskája/kutyája van, és miért nem aranyhala. Megintcsak: normálisak vagyunk mi? Egymást bántjuk olyan dolgokkal, aminek nincs köze a vitához, de mindenképpen a nőiségünket, privát szféránkat sérti? Miközben a vita tárgya az a rettentesen fontos kérdés, hogy melyik a jobb mosópor? Ha ezt megtesszük egymással bárhol, bármilyen alkalommal, akkor miért gondoljuk, hogy pont állásinterjún nem tehetik meg ezt velünk? Ha ezt a színvonalat teremtjük meg a napi életben a velünk való bánásmódra, miért gondoljuk, hogy majd a munkaerőpiacon más lesz a hozzáállás a nőkhöz?
Olvasom a munkavállalók, férfiak és nők véleményét, miszerint „csak női főnököt ne”. És nők érvelnek amellett, hogy miért nem jó, ha egy főnök nő. Racionálisnak tűnő érveik vannak: hogy egy férfi nem keveredik intrikákba (dehogynem), hogy a nők rivalizálnak (cégen belül a pozíciók rivalizálhatnak, nemtől függetlenül), hogy a nő a h…. p…. A szakmaiság meg szóba sem kerül? Majd csodálkozunk, hogy vezetői pozíciókra beadott álláspályázataink rendre a „nem nyert” mappában landolnak? Mi magunk terjesztjük a női vezetők elleni „érveket”? És eközben vezetők akarunk lenni, akiket szakmai alapon ítélnek meg? Hát normálisak vagyunk mi?
Hallgatom, olvasom a munkavállalókat, nőket és férfiakat, amikor kolléganőket jellemeznek egymás között. Hogy ez egy karrierista, ez egy fitneszlédi, ez egy … és hát egy nő hogy lehet ilyen? Más nők, idegenek is csatlakoznak, megerősítve: igen, ezek ilyenek. Hölgyeim, mutatunk ellenállást ilyenkor? Hogy legalább tudatosítsuk bárkiben, hogy az életvitelünk prioritásai nőként is pont annyira privátszféránkba tartoznak, mint férfi kollégáinké? Hogy egy nőnek pont úgy lehet fontos a szakmai fejlődés, mint egy férfinak? Hogy a család az nálunk is a privát szféra része, mint a férfiaknál? Legalább a szavak szintjén? Nem tesszük? Hát normálisak vagyunk mi?
Nő vagy, vagy „női” vagy? Beszélgetünk, hogy „női nőgyógyász”, „női pilóta”, „női informatikus”, „női főnök”? Mint a női fehérnemű? Megint, már a szavainkkal is kiemeljük, hogy nők vagyunk, majd utána említjük, hogy egyébként értünk is valamihez, így rombolva egyenlőségi lehetőségeinket. Orvosnő, pilótanő, főnöknő miért nem jó?
Fontos kiemelni: egyenlőek szeretnénk lenni, jogilag, a munkaerőpiacon, meg mindenhol máshol az életben. Egyenlő bánásmóddal, jogokkal, lehetőségekkel. De tudjuk azt is, hogy nem vagyunk egyformák a férfiakkal – már csak biológiailag sem, de még attitűdben sem. Másképp oldunk meg problémákat (de mindenképpen meg lesz oldva!), más problémáink vannak, másképp kezelünk helyzeteket. Ez viszont normális: nő vagy férfi, szakmai életben mindegy is, mindannyian egyéni hozzáállással, szakmai felkészültséggel, világlátással éljük privát és szakmai életünket. De ez nem a nő/férfi mivolton múlik, hanem az egyénen. Ettől lehet pont olyan jó egy adott szakterületen akár nő/ férfi, akár idős/ fiatal valaki. Egyenlőek akarunk lenni, nem egyformák. Úgy, ahogy vagyunk, nem kell változnunk, nem kell „megerősödni”, hogy egyenlők lehessünk, mert elvileg azok vagyunk.
Néha a ló másik oldalán huppanunk a porba: jön az „erős nő”, aki az őt ért sérelmek ellen lép fel. A fellépés érthető. De agresszívan, férfiakat megszégyenítő dühös erővel? Hát normálisak vagyunk mi? Felvesszük a férfiak rossz tulajdonságait a nőiségünk védelme érdekében?
Értsük meg: nők vagyunk, és ez nem baj, nem szorul magyarázatra, nem kell mentegetőznünk miatta a munkaerőpiacon (sem). Van szaktudásunk, vannak képességeink, készségeink, amik a munkaerőpiacon fontosak. És ezek a fontosak a munkaerőpiacon, nem más. Ha majd mi elhisszük ezt magunknak, elhiszik majd mások is nekünk. De ahhoz az élet minden területén nőként kell tisztelnünk egymást.