Nem ékeskedem idegen tollakkal, így a poszt ihletőjének ezúton köszönöm a témát (továbbiakban ő Laci). Most leginkább gondolatkísérletek, fejtegetések következnek, mert ha ideálisként leírnám, hogy így kell, akkor megkapnám, hogy de naiv vagyok, hát ezt itt lehetetlen. Tehát, nem azt írom, hogy így kell, hanem azt, hogy jó lenne, ha így lenne.

Laci, a sokáig állást kereső vezető végül talált, ha nem is vezetői, de nekivaló, jó pozíciót. Támogattam a keresésében, nem is tudom, mennyi időn át, az álláskeresése összesen 9 hónapot vett igénybe. A probléma, amit felvetett, hogy sok helyre egyértelműen a korábbi magas pozíciói miatt nem hívták be, HR-esen szólva „túlképzett”. Majd erre is kitérek egy következő posztban, mert nemrég meg egy HR-es közösségben sikerült erről konfliktusig menő vitáig jutni… De most nézzük az eredeti témát:

Állás két állás között

A vállalatok, munkáltatók bevezették már az interim pozíció fogalmát, ami egy helyettesítő, határozott idejű többnyire vezetői pozíció, amíg az eredeti vezető vissza nem tér egy hosszabb távollétéből. A beugró. Ilyen még közszférában is van, csak nem interimnek hívják, hanem átmeneti kinevezésnek.

Laci felvetette, milyen jó lenne, ha a munkavállalói oldalról is lenne ilyen. A kiugró. Amikor mindkét fél tudja, hogy ez az állás most egy ideiglenes helyzet, de mégis mindenki jól jár: a munka el lesz végezve, a munkavállalónak meg lesz bevétele a munkájából. Elmondta, hogy neki ezt volt a legnehezebb kezelni: beült volna ő szívesen egy hipermarket pénztárába, de túlképzett. Letagadhatja a diplomáját, eddigi pozícióit, de akkor mit írjon a CV-be? És nem tud hosszútávon gondolkodni ott, mert tudja, hogy közben keresni fog egy megfelelőbbet. De ha most ezért fizetnek, akkor ezt kell csinálni, amíg nincs más, ezt sokan tudják a munkavállalók közül. De még társadalmi megítélése is negatív egy ilyen döntésnek: mit fog szólni a volt kolléga, ha pont abban a hiperben, pont nála áll majd sorba, mint vevő? Ideális esetben azt, hogy ez egy becsületes munka, amin semmi szégyenkeznivaló nincs. A pénztárost behelyettesíthetjük takarítóval is (csak csendben megjegyzem, hogy egy bejárónő 1500-1800 forintos nettó órabért is megnevez, ki is fizetik neki… Ez egy jobban fizető adminisztrátor fizetési szintje…)

Ha lenne egy ilyen „állás két állás között” fogalom, amit elfogad a társadalom, amit most leginkább a pejoratív felhangú „ugródeszka” néven illetünk, nem lenne gond mindez. Persze az sem lenne baj, ha a kétkezi munkát nem nézné le a társadalom, és nem lenne szégyen pénztárosként, takarítóként stb. dolgozni. (Egyébként ezt külön nem értem: pénzzel dolgozik, vevővel dolgozik, ő az üzlet arca, vagy épp bejárása van mindenhová, amihez komoly bizalom kell, miért szégyenletes ez?)

A túlképzettség-motiváltság témaköre akár hosszabb önálló posztot is érne (lesz is majd rövidesen), most mégis csak itt és röviden: akinek azt mondják, hogy túlképzett, az ne hagyja magát. Mondja el az „őszintét”, hogy miért is lenne jó neki ez az állás. Előbb-utóbb lesz foganatja valahol, és valahol mégis a józan ész fog győzni az előítéletek helyett.

# # #

 # # #