Egy társaságban nemrég azt találtam mondani, hogy szerencsére az Y és Z generációk már nem hisznek a szamárlétrában, az alázatban, a kezdőség lenézésében.

Azon, hogy szerencsére többen megdöbbentek, hát mi az, hogy ne várjunk el tiszteletet ezektől, hát nekünk itt a 10-20-30 év tapasztalatunk, „ezek” meg semmit sem tettek le az asztalra?! Pedig mi semmit nem tettünk azért, hogy ennyi idősek legyünk, simán kivártuk. Majd az ifjoncok is odajutnak egyszer, hogy 40-50 év fölöttiek lesznek. Bennük is ott a képesség, hogy öregedjenek :)

A szamárlétra valami olyasmi, ami manapság sok pozitívumot nem hoz a gazdaságnak, fejlődésnek.

Egy nagyon leegyszerűsített történeti áttekintésben van a magyarázat: párszáz éve, lassú fejlődés, korlátozott tudásmegosztás idején volt értelme. Először mindenki kisinasként kezdte a mester mellett, aki megtanította a szakma csínját-bínját, lassan, az alapoktól, egyre nehezedő feladatokkal. A tudás nem volt ennyire könnyen hozzáférhető akkoriban, írni-olvasni sem tudott mindenki, ki volt szolgáltatva a mesternek. A mester annak adott tudást, aki valahogy kiérdemelte. Alázattal is. Motiváció, jövőkép is volt: az inas tudta, hogy a távoli jövőben egyszer majd mester lesz. Később már szinte mindenki tudott olvasni, a könyvek és ezáltal a tudás is inkább hozzáférhetők lettek, de a mestereknek még így is sok dolguk volt az ifjoncok betanításával, már irodai környezetben is. Az iskola és az „élet” különvált, a szakmai gyakorlatok a modernkori kisinasságról szóltak. Megmutatták, hogy a tankönyv ellenében milyen az „élet”. Az internet korától viszont a „mester” szerepe átalakult: a tárgyi tudást már hozza az ifjonc, iskolából, netről, könyvekből, fórumbeli beszélgetésekből és annyira gyors a fejlődés, hogy amit a mester nagyon tud, azt már az ifjonc is. A mester a tapasztalata által lesz „több”, a tudás szintje azonos is lehet. A mester mostantól erre a tapasztalatra építve kellene, hogy mentorálja az ifjoncot a siker felé. Aki már nem inas, nincs kiszolgáltatva a mesternek… szerencsére, mint mondottam volt. A valóság persze most is picit más, mint az ideál.

Korunk irodai környezetében is jelen van az inas kiszolgáltatottsága, sok tragikus szakmai sorsot láttam: volt, aki gazdasági diplomával évekig mechanikusan adminisztrált, jogászként postára hordta a leveleket, persze mindezeket éhbérért (az ügyvédbojtár maga fizetett, hogy dolgozhasson!), „mert még fiatal”. Ő kapta a nemszeretem, jelentéktelen munkát, mert a fiatalt szívatni kell, mert "alázatosnak kell lenni". Mire odaért volna az érdemi munkához, a tudása és/vagy a lelkesedése köddé is vált. Elrettentő példa az az ifjonc, aki diplomás gyakornokként igazolványkérő lapok válogatását, sorbarendezését kapta feladatul egy hivatalban. Megkérdezte, mi történik, ha hibázik: semmi, a lapok kötegelve lemennek a pincébe, 5 év múlva selejtezzük őket. Ezzel aztán jól megalapozták nála a hivatali munkába vetett bizalmat… Kilépve az irodából ezt hallom az ifjú biológusoktól, a mérnököktől, állatorvostól stb.  Korunkban ezzel a fajta „gyakornoksággal” semmi mást nem tesznek a „mesterek”, mint pazarolják a szakértelmet. Ami ugye a gazdaságnak nem jó, csak a „mester” egójának. Attól pedig nem nő a GDP, de a káros szociális minta fennmarad. Lelki terror, kiégés, ambíció hiánya, szakmai fejlődés hiánya. Ezzel a versenyképességet is sikeresen aláássák, bár kétes siker lesz ez. Az „érv” sokszor megdöbbentő: én is így kezdtem – pont ezért kellene most másképp csinálni.

Ha az Y és Z generáció végre nem teljesíti az „alázatos kisinas” elvárást, akkor előbbrejutunk gazdasági szinten is. Az idősebbeket még felháborítja az ifjoncok fizetési és egyéb igénye egy állással kapcsolatban: hogy neki home office kell, meg képzési költségkeret, fizetett tanulmányi idő, hát mit képzel ez? Hogy annyit kér, amennyit senioroknak akarna fizetni egy cég? Én nem mertem volna kezdőként ennyit kérni, örültem, hogy egyáltalán volt munkám!, hangzik a méltatlankodás, és benne látszik a fájdalom: ha neki rossz volt, másnak is legyen az :( Az Y és Z generációs pedig kevesebbért nem megy dolgozni, inkább egy európai világvárosban mosogat többért? Ez azért van, mert ha a társadalom másik oldalról elvárja tőlük az önállóságot, akkor az bizony csak úgy megy, ha van miből önállónak lenni. Annak a fiatalnak, aki ma kezdi a pályáját, szerencsére vannak már jól körülhatárolt igényei, anyagiakban és megbecsülésben, és ha ezeket nem kapja meg, akkor elmenekül oda, ahol majd megkapja.

Az nem megy, hogy gúnyolódunk, hogy hehe Pán Péter szindróma, meg mamahotel, miközben erőnek erejével megtartjuk a fiatalokat a kiszolgáltatott státuszban, ne arcoskodjon, legyen alázatos, tisztelje a kort. Nem fogja. Az ifjoncok ráadásul nem kapnak szakmai jövőképet, ami biztosan nem az ő hibájuk, hanem az előttük lévő generációké. Ha ők pánpéteresek, az a mi hibánk. Ha elhagyják a szakmájukat, mielőtt belemélyedtek volna, a 28-30 éves karrierváltók is a mi generációnk hibája. Amikor jön hozzám egy 35 éves emberke, és nekem kell meggyőznöm, hogy ő már nem junior, akkor baj van - pedig megtörtént jópárszor. Ezek után dühítő az állásinterjús kérdés, hogy "miért Önt válasszuk?", "miért szeretne nálunk dolgozni?" És még mostanság is polemizálgatnak ezen HR-vezetők, napilapok riportjaiban. Hogy erre nem tud válaszolni az ifjonc. Kitől nem kapta meg az ezek megválaszolásához szükséges szakmai elhivatottságot, szakmai identitást, megbecsülést? Arról ne is beszéljünk, hogy olyanokat kifogásolunk, aminek semmi köze a szakmához: hogy tetovált, hogy milyen a hajszíne, hogy nem talpig nyakkendőben megy állásinterjúra.

A „mester” felelőssége, hogy az ifjoncból jó szakember legyen, ez elveszett útközben. Régen a kisinas tudta, hogy egyszer majd mester lehet. Sok mai fiatal arra panaszkodik nálam, hogy az alázatért cserébe nem kapott semmit, se tudást, se érdemi munkát – de már a harmadik gyakornoki pozíciót ajánlják neki a cégen belül, mert már megint lejárt a gyakornoki időszaka, és olyan jó kis gyakornok ő... Garantált bérminiumért: bruttó 195.000 Ft, nettó 129.675 Ft 2019-ben, átlagos albérletár az egyetemi városokban 149.000 Ft. Neked kijön a matek? Nekem sem. 

Pedig az új generációk számára kezdőnek lenni nem szégyen, hanem egy átmeneti állapot – ami elég racionális megközelítés. A gyakornoksággal szeretne belejönni a szakmába, dolgozik, tanul rendesen, ha odaengedik végre az érdemi munkához.

Egyszerű racionalitás kell a gőg, kivagyiság helyett a senioroktól, X generációsoktól is: aki nem rendelkezik kellő tudással, tapasztalattal, attól azt kell elvárnunk, hogy tanuljon, nem azt, hogy alázkodjon. Ráadásul ő is ezt akarja! A tanulásban támogassuk őt, akkor megérkezik a tisztelet, automatikusan, követelni sem kell. (A tisztelet már csak olyan, hogy hiába is követelnék.) A tanulás támogatása meghozza a profitot gazdasági szinten is, az alázat csak károkat okoz: az ifjonc elveszti a lelkesedését, ambícióját, a senior az előtte alázkodókból hamis önbizalmat épít, érdemi fejlődés helyett, ami majd visszaüt, amikor ő keres állást, komoly feladatot. Aztán éreztetik vele, hogy ő „csak egy munkanélküli, legyen alázatos, örüljön, hogy kap valamilyen munkát”. Fentebb ugye volt szó a szociális mintákról: ha a gőg a minta, akkor ez lesz. Aki bármi miatt előnytelen helyzetbe kerül, így jár. A fiatalság is egyfajta hátrányos helyzet a munkaerőpiacon: kihasználható, alulfizethető, lenézhető. A fiatal válasza erre sok esetben a menekülés.

A tiszteletet egy ilyen ifjonc annak fogja megadni, aki lenyűgözi őt valamivel: meglévő tárgyi tudással, és azzal, ahogyan ezt átadja, azzal a hozzáállással, ahogy bánik vele, ahogyan él – példamutatás, iránymutatás, nem ismeretlen fogalmak ezek, ugye? Az a senior, aki tiszteletet akar, ilyen legyen, másképp inkább csak röhejt fakaszt az ifjoncnál, és max. kirúg(at)ni tudja majd a kacagó fiatalt bosszúból, de tisztelet abból sem lesz – employer branding pláne nem. Tárgyi tudást már hozott az ifjonc a suliból, és tudjuk, hogy az nem teljesen alkalmazható a gyakorlatban, de akkor engedjük oda a feladatokhoz, hogy tapasztaljon. Ehhez viszont bizalmat kell adni neki. Ez sem szokott menni, mondván, hogy „ezek felelőtlenek”. Pedig ez csak egy „remek” érv arra, miért is nem engedik oda az ifjoncot a komolyabb feladathoz.

Eközben megvan annak a módszertana, hogyan kell valakit úgy mentorálni, hogy folyamatosan fejlődjön, mert az lesz jó minden generációnak. Ez viszont munka, amit a seniornak, X generációsnak kell hozzáadnia ahhoz, hogy az ifjoncok sikeresek legyenek.

# # #