Az „odaát” a munkáltatói oldal. Az, hogy ők mit látnak az álláskeresőkből, sok cikkben meg van már énekelve, mindenféle jogosnak és nem megalapozottnak tűnő panaszok mentén is. A munkáltatók ezek a tapasztalatokból építkezve is próbálnak összerakni egy olyan készséglistát (menőbben: soft skill set-et), amivel definiálják az ideális munkavállalót. Üdvözítő, hogy már nem bizonyítványokat és papírokat kérnek, mert a tudást lemérni nagyjából megtanulták, meg azt is, hogy a papír nem feltétlenül igazolja a tudást, hiánya nem feltétlenül jelenti a tudás hiányát is egyben.

E készséglistában mindenféle pozitív attitűdöt, rugalmasságot, empátiát, gyors döntéshozatali készséget, és az agyoncsépelt jó kommunikációs készséget kérik, és persze kötelezően legyen mindenki önállóan dolgozni tudó csapatjátékos. Hogy ne fulladjon unalomba senki CV-je, ezeket szoktam körbeíratni példákkal igazolva az álláskeresőkkel az önéletrajz „készségek” rovatában. És tényleg, a többség azt hiszi magáról, hogy ő aztán ilyen, majd jön a valóság. Folytatva a címet, láthatjuk, hogy más a helyzet időnként:

…már majdnem felvettelek, rajtam nem is múlt, állásinterjú után hívtalak is, jöhetsz hozzánk dolgozni,

készek vagyunk a megegyezésre. Az ajánlat szerinted is jó, a feltételek tiszták, de ha mégsem, kérdezz bátran leendő kolléga/kolléganő! Erre te nem kérdezel, hanem nekiállsz hímelni-hámolni, hogy hát megkérdezed a családot, meg közben hívtak egy másik helyre is (csütörtökön állásinterjúztál nálunk, ma kedd van, tehát ne mondd, hogy nem voltam gyors!), és annál a másik helynél dolgozik egy ismerősöd. Oké, mi van ott, ami innen hiányzik? Ha lehet, megadom. Hááát, igazából nehéz megmondani, mondod te, csakhát az ismerős… Szakmailag előremutatóbb? Hááát, nem tudni, olyan bizonytalan, de érdekes lehet… Értem, de én biztosat kínálok, és előrelépési lehetőséggel, mint azt megbeszéltük. Hááát, iiigen, de olyan hirtelen jött… De nem azt mondtad, hogy hónapok óta keresgélsz? Iiigen, de most ez akkor is olyan hirtelen… Oké, mondj egy határidőt, mikorra tudod eldönteni? Hááát, nem is tudom, sok mindentől függ… Értem, akkor ne haragudj, de inkább más jelölttel fogunk munkaszerződést aláírni, köszönöm a jelentkezésed, és sok sikert kívánok a jövőben!

Ehhez hasonló párbeszédek zajlanak időnként. Sok olyan jelölttel is belefutnak ebbe munkáltatók, akik nálam „végeztek”, így visszajut hozzám a panasz. Bizony, így lehet egy pillanat alatt elpuskázni sok hónapnyi munkát. Van, aki ebben duplázni, triplázni is tud, mert pl. amikor az ismerős hívja, akkor is hímel-hámol… És akkor sok szék között üldögél a földön…

Szerencsére nem a toborzás a hivatásom, fejvadász sem vagyok, így engem nem érint pénzben mérhetően kellemetlenül a dolog, mégis rosszul érzem magam az ilyen munkáltatói panaszoktól. Azért, mert amikor beszélek az adott álláskeresővel, akkor sürgős, fontos az új állás, vagy egyáltalán, hogy legyen állás. Sokan szó szerint a megélhetésükért, az anyagi önállóságukért, a talpraállásukért küzdenek együtt velem, ezért kerestek fel. Hatékony vagyok, megtanítom őket is hatékonynak lenni, tehát jön is gyorsan a lehetőség, ami egy ilyen beszélgetéssel végződik, mint a fenti. És akkor hiába volt minden. Az álláskeresés sikerült, mégsem vagyunk beljebb. Ez már életvezetési probléma, amiben tanácsot adni egy másik szakma. Miért nem mer dönteni? És jön a nagy ellentmondás: Miért van az, hogy igazoltan határozott a munkájában, ha egyébként egy állásról nem tud gyorsan dönteni? Azért, mert a munkájában a tárgyi tudására, rutinjára támaszkodik. Az álláskeresésben meg az érzelmek, külső körülmények befolyásolják – mert hagyja magát befolyásolni.

El lehet képzelni, hogy egy toborzásból élő fejvadász hogy érzi magát, amikor a jelöltje ugyanígy viselkedik, hiszen neki ez sok pénzbe kerül. Hab a tortán, hogy az álláskereső ezt úgy meséli nekem, hogy az a hülye, hát megsértődött, hogy nem döntöttem azonnal – valójában azt kérdezte, mennyi idő alatt tudnál dönteni, mert nekik meg azt tanítom... Jobb is, ha ilyen helyre nem megyek! Az önáltatás persze azonnal megy, rutinból… Mély levegő, és azt mondom, oké, már látjuk, hogy meg tudsz kapni egy állást, ha akarsz, most nézzük, hogy mire tudsz igent is mondani majdnem rögtön és folytassuk… De az ismerős hívta, és akkor ő odamegy. Ez is oké, gratulálok az új álláshoz! Pár hónap múlva visszatér hozzám, hogy nem jött be a dolog…

A racionális munkáltató - azt kérdezné, ha lenne ideje, hogy hol is van az önállóság, céltudatosság, eredményorientáltság, rugalmasság, meg a gyors döntéshozatali készség, amit az önéletrajzodba beraktál végül? Mert oké, munkában ilyen vagy, de ha egy állásról nem tudsz ugyanilyen gyorsan, hatékonyan, rugalmasan, önállóan dönteni, akkor ez nem készség, simán csak munkarutin, megtanultad, mint az egyszeregyet. Éles helyzetben meg lefagysz majd? Ha pedig a jó kommunikációs készséget is feszegetjük, akkor azt vajon miért nem tudod jól kommunikálni, hogy mit akarsz? Az egy elfogadható válasz, ha ezt az állást mégsem akarod. Szabad nemet mondani, értik. De nem mondod ki, mert hátha mégis akarod majd egy kicsit később… Oké, azonnal dönteni nem kell, nem is lehet, de mondd meg, hogy pl. holnap délben visszahívod és megadod a válaszod! De ezt sem teszed, pedig ez a jó kommunikáció lenne! Nem az a baj, hogy nem kell az állás, az sem, hogy idő kell a döntéshez. Az a baj, hogy amit leírtál, bemutattál, eladtál magadról, az most hiteltelenné vált. A munkáltató nem érti a bizonytalanságot, az elveszettséget, ő azt látja, hogy jó lehetőséget biztosított volna, és nem tudtál róla dönteni.

(Ugyanitt megláthatjuk, hogy a személyiségtesztek pl. ezért sem érnek semmit a kiválasztásban: az illetőről esetleg kijön minden jó, mert állásinterjús tesztelés közben a munkarutinjaira támaszkodva válaszolgat. Ellenben a legalapvetőbb döntéseket nem képes meghozni, nem képes jól kommunikálni, amikor döntési helyzet van. Még akkor sem, ha pozitív választ kap a kiválasztási folyamat végén, amire esetleg hosszú ideje vágyott.)

A helyzet számomra attól is elkeserítő, hogy sok olyan nő csinálta már meg ezt, akiknek pont az volt a problémájuk, hogy nem voltak elég önállóak, függetlenek, ebből kellett kitörni. Dolgozott érte, faragtuk a CV-ket, végre megjött az eredmény, ő pedig nem jön ki abból a helyzetből, amit megváltoztatni akart, amikor az egészet elkezdte. Mert megretten, mert a női magazinok azt tolják, hogy hallgasson a megérzéseire. De a józan esze helyett???

Tanulság nincs, ill. talán csak egy, és az gyakorlatias lesz megint: ha nincs más, hiába vagy bizonytalan, fogadd el. Ha rossz, ott lehet hagyni próbaidőben, és nem kerülsz vele rosszabb helyzetbe, mint előtte voltál. De még az is kiderülhet, hogy nem rossz…

Nyilván sok türelem kell ahhoz, hogy a helyzetükben ragadtak, a sodrodók, a rossz állásokban bolyongók végre változtassanak. A legjobb, ha elkezdenek nem hazudni maguknak: nem tudatosak (még?), nem eredményorientáltak. Azt is el kell dönteni, ha tényleg azok akarnak lenni.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból vagy ingyenes online önéletrajz-konzultációért írj nekem! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #