Ha sok évig dolgozik valaki egy helyen, az nemcsak szakmai beszűkülést, de sajnos egy jól kihasználható lelkiállapotot is tud eredményezni. Ezért is alakult ki az a – szerintem ebben a formában téves – nézet, hogy ötévente munkahelyet kell váltani.

Jobb cégek áthelyezésekkel, folyamatos innovációkkal fenntartják a dolgozó érdeklődését, változáshoz való igényét, de sok helyen „mi már húsz éve így csináljuk” rendszer van.

Az ötévente váltás se nem kell, se nem nagyon ajánlott. Csak azért ajánlgatták, mert ez egy egyszerű megoldást jelentene arra, hogy mindenkinek változatosabb legyen a szakmai élete.

Váltani kell, mindenképp?

Mivel nálunk mindig is nehéz volt állást találni, ezért sokan az 5 éves periódus lejárta után már csak magukat emésztik a „remek” tanácstól, hogy ötévente váltani kell, mert valami magazin szerint úgy jó… Emellé még olvasnak egy-két kiégéses cikket, és, éljen a konyhapszichológia – ha egy női magazin 3 bekezdésnyi írásban leírja, hogy ötévente váltani kell, mert különben kiégés, íme a tünetek: fáradtság, idegesség, stressz, rossz közérzet, akkor elkezdik keresni a tüneteket magukon. Önbeteljesítő jóslatként meg is jött az állásváltási helyzet. Pedig maguk generálták maguknak, ha nem is tudatosan – de manipuláció áldozataként. Mert a kiégés és a „sokszor nem vagyok jól” közti különbség annyi, hogy utóbbi némi pihenéssel megszűnik. Azaz, csakmert más mondja, nem kell váltani. Amikor letelik az 5-6-sok év, emberünkben attól kezd lelkiismeretfurdalás teremni, hogy ő még mindig jól érzi magát a munkájában. Márpedig nálunk nem illik jól lenni :(

A másik véglet

 Még elvisel némi kellemetlenséget is, mert nem is lát más lehetőséget, neki itt a helye, ezt csinálja évek óta, szereti, rutinos, tudja a dolgát, jól van benne, ismeri minden kolléga nyűgjeit, a főnökét pláne, jól van a közösségben. Néha átél egy kisebb rettegős periódust, de szerencséjére mindig megússza, nem őt építik le, nem őt helyezik át, tehát továbbra is jól van, magyarázza magának. Egy dolog azért elkezd nem tetszeni neki, mások máshol mintha többet keresnének az ő szakmájában. De azt biztos csak a média fújja fel… tulajdonképpen jól elvan ő, elég, amit keres, na jó, most nehezen vette meg az új mosógépet, elszálltak az árak, de a régi meg megadta magát. Mostanában a főnök azért mintha gondterheltebb lenne, vannak konfliktusok, de ezért váltani butaság lenne, nyugtatja magát. Sokat olvas arról is, hogy nehéz az állásváltás, azt sem tudja, hogyan írjon jó önéletrajzot, de nem is kell tudnia, nem akar ő váltani, hát jó itt. Na ne már, hogy nem kap fizetésemelést, más meg kap?! A sok apró dolog lassan összeáll egy sérelemmé, ami már motivációja lesz az állásváltásnak. De a „kerítésen belül” olyan biztonságos, még egy kicsit lebeszélni magát. Persze egyes vezetők ismerik ezt a mechanizmust, és ki is használják.

Aki ebben az állapotban van, az nem kiégéses tüneteket mutat, hanem konkrét félelmet a változástól. A „még nem akarok váltani, csak készülök” állapotban lévő embereknek azt szoktam javasolni, hogy írják le a félelmeiket a váltással kapcsolatban. Ki szokott derülni, hogy szinte minden félelem információhiányból ered: nem tudja, mit várnak el máshol, nem tudja, milyen más közösségben lenni, van, aki attól fél, hogy nem tud majd egy új helyre beilleszkedni. A legelső félelem mindig az, hogy „nem akarom elkapkodni, megbánni”. Azaz, megvárja, amíg olyan rosszá válik a munkahelye, hogy ne fájjon otthagyni. De ez mégsem a legjobb döntés, mert az állásváltás így nem egy racionális döntés lesz, hanem egy kényszerszülte menekülés.

Akinek rossz munkahelye van, annak ott a remény, hogy a változás jó lesz. Akinek viszonylagos biztonsága van, ugyan egyre kevesebb jó érzés mellett, de mindig meggyőzi magát, hogy neki ott jó, és egy 15-20 éves munkaviszonyról kiderülhet, hogy az utolsó 10 év már csak erről a meggyőzésről – mondjuk ki: önáltatásról – szólt. De vajon mi van a kerítésen túl?

Kezdjenek nézelődni: először csak álláshirdetéseket, szakmai csoportok beszélgetését a Facebookon. Azért ott, mert az egy lazább, kevésbé formális közösség, mint a Linkedin, azaz szabadszájúbbak a résztvevők, jobban kiderülnek dolgok a szakma életéről. Hogy máshol milyen problémák, örömök, munkaeszközök, szokások, fizetések vannak. Ilyenkor jönnek az aha és hűha élmények: mi itt mindig összeveszünk, ki mehet szabira szenteste napján, máshol meg simán bezárnak, és mindenki otthon lehet? Mi itt haranghúzásra járunk 8:00 órára dolgozni, mások meg kötetlenül jönnek-mennek a cégben? Mindenféle tanfolyamokra küldik őket, mindent neten csinálnak, mi meg itt papírozunk?

Az álláshirdetések és csoportok nézegetése után kezdjen el gondolkodni: az elmúlt 10-15-20 évben mennyit látott a szakmájából? Lehet, hogy kicsit lemaradt? Akkor tessen elkezdeni felszedni a tudást, olvasással, netezéssel. Közben lehet kezdeni az álláskeresést is, legalább álláshirdetések olvasgatásával, hogy lássa, hogy máshol mit kérnek és ő mit kaphat.

Ezekből a lépésekből jöhet majd a megfontolt döntés, amikor a félelmét az enyhíti, hogy átgondolt döntést hozott, nem ugrott a semmibe. Persze, amíg ezen vívódik, addig is jól kihasználja az a munkahely, ami elhitette vele, hogy a „kerítésen túl” nem vár rá semmi.