Bakancslista, komfortzóna, kiégés, önmegvalósítás, karrierváltás, 30 éves korodra ezt már el kell érned, óvakodj a negatív emberektől. Mindenféle ál-lelkizős portál tárgyalja ezeket (mondanám, hogy női magazinok, de többnyire férfi áldozatokkal találkozom), néha bele sem gondolva, milyen károkat okoznak ezzel azoknak, akik célcsoportjukká válnak. Legyinthetnél, hogy „ugyanmár, aki így hoz döntést, az megérdemli”, de ne legyints. Akik így hoznak döntést, azok azért, mert kellően sérülékenyek és befolyásolhatók, pont a nagy konyhapszichologizálásnak (is) köszönhetően. Mert tudjuk, hogy haladni kell a trendekkel, csak azt nem, hogy nemet mondani is szabad. Sőt, ha felismerjük, hogy épp manipulálnak, akkor ellen is állhatunk.

Ha a csapból is az folyik, hogy így kell, sokak hajlamosak elhinni. Pl. hogy léteznek negatív emberek, akiket kerülni kell, mert „energiavámpírok”, és maguk tehetnek a rossz sorsukról --- na, ezzel sikeresen ki is irtják a társadalmi felelősséget azokból, akik a saját életükben is küzdenek valamivel. Jön a cikk, éééés megvaaaan, a panaszkodó barát, kolléga, hát ő az oka mindennek! Energiavámpír! És felnőtt emberek ezt elhiszik… Miért? Mert kényelmes.

Azt írják a név nélküli cikkek, hogy az a megoldás, hogy kerülni kell a „negatív” embereket, tehát simán elkergeti a legjobb barátját, aki épp panaszkodós korszakát éli, mert történt vele valami, amivel úgy (is) próbál megküzdeni, ha minél több embernek elmondja – hátha valakitől kap valami hasznos visszajelzést. Mert ugye ezek a gyönyörűséges cikkek nem tárgyalnak megküzdési stratégiákat, hanem simán csak manipulálnak: azt üzenik, tilos boldogtalannak, szomorúnak lenni, az ilyen embert kerülni kell, és lőn boldogság. Ezzel minimum két ember veszít: aki próbált segítséget kérni a panaszkodással, és aki elkergette, mert elhitte, hogy a maga bajára ez a megoldás. És persze a társadalom is veszített, mert lett két alacsony önértékelésű, manipulálható emberünk, aki nem fog segíteni senkinek, de még magának sem, mert már nem tud. Elvesztette a képességet. Ki nyert vele? A cikkíró, akinek a béna honlapján jó sokan kattintottak a még bénább hirdetésekre, ebből lett némi bevétele.

Vagy, nagyon tárgyalják e cikkecskék, hogy ki kell lépni a komfortzónából, mert az ám az élet, az egyébként rendben lévő ember elkezdi szégyellni a maga unalmas, egysíkú – valójában simán csak normális – kis életvitelét. Sehol egy karrierváltás vagy bungee jumping? 10 éve ugyanazt csinálja a munkahelyén, ugyanannál az asztalnál, hát nincs semmi ambíció benne? (Valójában naponta tanul új dolgokat, csak nem tudatosul benne.) Különben is 5 évente állást kell váltani, meg van mondva sok-sok „szakcikkben”. És egyszer elkapja a hév, dönt egyet, mert ő most úgy megmutatja, hogy igenis bátor, úgy kilép a komfortzónából, olyan önmegvalósítós bakancslistát csinál kiégés ellen a karrierváltással, hogy majd mindenki a csodájára jár!

Borítékolható, hogy belebukik, mert nem a vágyai vezérelték, csak a megfelelési kényszer. Pedig jól indult: az elszántsága meggyőzi a leendő új munkáltatót, hiába nincs rutinja az állásinterjúzásban, megkapja az állást. Felmond tehát a régi helyén, mert az már „állóvíz”, és azt hiszi biztonságos döntést hozott, hiszen az új munkaszerződés már megvan – így kell ezt, le van írva. Ennyit azért tud az állásváltásról, és ez meg is nyugtatja. A motivációs guruk elégedettek: műűűködik a módszer, ugyehogy van szép új állása, hogy megváltozott az ember élete! Meg. Ő eddig lát, mert ez az érdeke. Most jön a józan ész.

Mivel emberünknek nincs rutinja sem az állásinterjúzásban, sem az állásváltásban, sem az új munkahelyek kezelésében, nagy szerencse nélkül szinte biztosan melléválaszt. Meglepik a nehézségek, összeomlik a súlyuk alatt. Sokszor még próbaidőben kiesik az új helyről, vagy vergődik fél évig akár, mire rájön: ez nem jó, megint állást kell váltani. De mostmár tudja, hogy ez veszélyes, és pánikba esik. Többé nem megy könnyen az állásinterjú, már nem elszánt, hanem elkeseredett. Nesze neked bungee jumping! Ez is ugrás volt a semmibe, még talán izgalmas is volt, csak épp katasztrófához vezetett. Ennek visszacsinálása már se nem kaland, se nem kellemesen izgalmas, ha panaszkodik, elkergetik a „barátok”, segítséget nem talál – csak szakértői segítséget találhatna, amire elég nehezen szánja rá magát. A konyhapszichológus guruk meg jönnek a kitartásról szóló idézeteikkel, amiket giccses naplementés fotókra gépeltek, alig néhány helyesírási hibával, és terjed a Facebookon, mint a nátha, sőt, már sajnos Linkedinen is a sok hülyeség. (Hozzáteszem, ez nem csak karrierben, de párkapcsolatok esetén is hasonló folyamat, csak ott családok esnek szét, házasságok mennek tönkre, gyerekek veszítik el a szüleiket.)

Ha mégis maradt még erő benne a méretes csalódás után, és pont a karrierjét érte ütés, elkeveredhet hozzám, és próbálok segíteni legjobb tudásom szerint. Csak sokszor nekem is félre kell tennem a megdöbbenésem, klasszikust idézve kérdezem: „és ezt így hogy?”, majd visszaevickélünk a valós lehetőségek, valós vágyak és motivációk világába az álláskeresővel.

Innentől már közösen szenvedjük el a konyhapszichológusok újabb csapását, tudniillik hogy a komfortzónából kilépős, önmegvalósítós izéket elvárják szegény álláskeresőimtől azok is, akik döntést hoznak a felvételükről. Őket is befolyásolta a sok süket duma. Mert hát mi az, hogy 10 évig egy helyen ugyanazt csinálta? Hát nincs benne semmi ambíció? És most meg kiesett próbaidőben? Ez egy balfék - jön az ítélet, mert a konyhapszichológia így működik: felment a felelősség alól.

Az álláskeresés során ezekkel az emberekkel gyakorlatilag az ösztöneink döntenek: kitaláljuk, hogy a próbaidőben elvesztett új állást hogyan kommunikáljuk – legtöbbször megyünk az őszintével, abból lehet a legkisebb galiba. Tapasztalatlan volt álláskeresésben, nem volt munkaerőpiaci ismerete, hibázott. El kell ismernie, hogy igen, melléválasztott, na de tessen nekem mutatni valakit, aki soha életében nem döntött rosszul! A lelki támogatást nem tudom teljes mértékben megadni, nem ez a feladatom, szakterületem – viszont nem hülyézem le, nem olvasom a fejére a hibáit, és még panaszkodhat is – abból sokminden kiderül számomra, merre is érdemes kísérni őt. Pl. Megpróbáljuk a régi, szeretett, „10 éve” munkahelyét is újra, hátha van visszaút. De tudok mutatni más lehetőségeket, amik bizakodóvá tehetik, és mivel pont a lelki sérülékenysége okozta a bajt, lehet, hogy nem is a lelkieket kell most előtérbe helyezni. Maradjunk higgadtak, a pánikból nem élünk meg.

A megoldás karrier- és/vagy álláskeresési stratégia kidolgozása, újraépítkezés lesz, és kell hozzá türelem, megbocsátás saját magának, amiért hozott egy rossz döntést, emellett pedig időre is szükség lesz, ezt értenie kell. A megoldást egyesével tudom kidolgozni mindazokkal, akik így jártak. De nyilvánvalóan lemaradok, mert amíg én egy embernek segítek, addig egy ilyen konyhapszichológus/álpszichológus cikk jóval több embert tesz tönkre.

Mit tehetsz te személy szerint?

Először is örülj a nyugodt, kiszámítható, biztonságos életednek, ha jól érzed magad benne. Ne érdekeljen, hogy egyesek szerint nem menő normálisan élni! Gondold át minden nap végén, mit tanultál ma, ezzel el fogod tudni kerülni a vádat, hogy „10 éve ugyanazt, ambíció nélkül”. Keress olyan kihívást, amivel nem kockáztatsz, simán csak jól érzed magad tőle/benne: a hobbidban, hobbisportban, amatőr sportban, házikedvencben, különleges ételben, amit vacsorára főztél, nehezen kezelhető szobanövényben, egy új szakmai vagy hobbitanfolyamban stb. is biztosan találsz valamit, ami úgy izgalmas, hogy közben nem tesz tönkre sem anyagilag, sem lelkileg.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból vagy ingyenes online önéletrajz-konzultációért írj nekem! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #

Elkezdenéd az álláskeresést? Gyere el ingyenes rendezvényünkre! Regisztrációhoz katt a képre!