Nemrég olvastam egy bejegyzést (ezt) és nagyon megragadott belőle egy mondat (az egész cikk jó, de ez a gondolat különösen), miszerint:

 “Márpedig ha a te csapatodból ki lehet lógni, akkor nem elég nyitott a csapat.”

Eszembe is jutott rögtön, hányszor utasítottak el már jelöltjeimet azzal, hogy „nem tudna beilleszkedni a csapatba”. Legutóbb egy vak jogásznőt, azzal, hogy ők még nem dolgoztak látássérülttel, nincs benne tapasztalatuk (egy db ingyenes monitorolvasó szoftvert, és 1 db fejhallgatót kell biztosítani számára – ezeket akár ő is viszi, a beszerzéssel sem kell foglalkozni). Így persze nem is lesz tapasztalatuk ebben, és az ő hiányosságuk, tudatlanságuk miatt nincs állása annak, aki semmmiben sem hibázott, szakmailag megfelelő, csak kicsit másmilyen, mint az átlag. A cég, a csapat azzal „érvel”, hogy „bocs, hülyék vagyunk a te kezelésedhez”. És még el is mondják a vak álláskeresőmnek mindezt… Nem mellesleg, neki komoly tapasztalata van abban, hogyan dolgozzon ép látásúak között, az pont elég lenne az együttműködéshez. Hallássérült álláskeresőm is járt hasonlóan. Mert „hűdefura, hogy szájról olvas, ójaj, hogy fogunk mi ehhez alkalmazkodni?”

Eszembe jutott egypár próbálkozás, amikor cégkultúrát akartak valahová teremteni, és befogadóvá tenni az embereket. Ott bizony nem úgy ment, hogy az egymáshoz passzoló csapattagokat keresgélték, hanem – milyen eretnekek voltak is ők – a megtalált jó szakembereknek adtak ki olyan követelményeket, amiknek meg kellett felelni. Pl. nem cigányozunk, négerezünk, zsidózunk, buzizunk, ill. semmilyen szitkot nem használunk semmilyen embercsoportra, vagy konkrét személyre, mert ha igen, akkor felmondás, tökmindegy, milyen jó szakemberről van szó. Ha erre hiányzik a belső gátlása, erkölcse, nem baj. Ezesetben legalább pénzért tartsa be ezt: nem tudhatjuk, hogy az ügyfél felesége esetleg cigány-e, és ezen fog múlni pármilliós bevétel, tehát a lelkes cigányozó fizetése is. Üzleti kockázat egy ilyen ember a cégre nézve, de magára nézve is. Ha ezt nem képes felfogni, akkor nem való a csapatba. Viszont jó szakemberben már akkor sem lehetett nagyon válogatni, ha szakmailag jó volt, nem vizsgálták, hogy egyébként romantikus széplélek-e. Az volt a hozzáállás, hogy majd megtanulja a többit – ha nem tud élni a lehetőséggel, hát így járt… Nem is foglalkoztak állásinterjún ennek tesztelésével, méghogy személyiségteszt! Közölték az elvárásokat, akinek nem felelt meg, nem akart ott dolgozni.

Annak, hogy ez működjön, feltétele volt, hogy igen jó lehetőség volt az adott cégeknél dolgozni. Mindenkinek. Miután ilyen elvárások voltak, nem fordulhatott elő, hogy egy cigány, krónikus beteg, elhízott, vagy csak csúnyácska álláskereső azért nem kapott álláslehetőséget, mert ilyen, annak ellenére, hogy jó szakember. A kiválasztóknak nehéz lett volna megmagyarázni, miért van az az ember a versenytársnál, ha nálunk is járt állásinterjún. Miért vitte el az orrunk elől az üzletet, ha nem tartottuk elég jónak magunkhoz? E hozzáállás (és valljuk be: félelem) eredményeképp mindenféle emberek érkeztek ezekbe a cégekbe. Az ott dolgozók pedig megcáfolva látták az előítéleteiket, hiszen „élőben” kellett együttdolgozni homoszexuálissal, cigánnyal, zöldhajúval, börtönviselttel, orrkarikással, kövérrel, kerekesszékessel, csúnyácskával, és lám, lehetett velük együttdolgozni, hiszen szakmailag megfeleltek, tönkreverve ezzel az előítéleteket. Az előítéleteikhez ragaszkodók odébbálltak, olyan helyre, ahol lehetett tovább dédelgetni a kis prekoncepcióikat. Kevés lelépő volt… Olyan meg végképp nem volt, hogy nem veszünk fel valakit, mert a mi tudásunk kevés ahhoz, hogy ő nálunk dolgozzon. Nem vagyunk hülyék, na, nem esik nehezünkre emberként bánni bárkivel. Ez már később hiúsági kérdéssé vált. 20 évvel később meg pont ez a legfőbb „érv” egy másmilyen ember ellen? Alaposan visszafejlődtünk? Néha nem ártana visszamenni a 20 évvel ezelőtti lelkes, építő jellegű világba.

Egy „kis” szépséghibája van a fentieknek, miszerint a félelem volt az egyik motivációja az elfogadásnak azoknál, akik egyébként nem képviselték ezeket az értékeket. De a félelem attól, hogy ha nem fogadja el, egy nagyon jó munkahelytől kell megválnia, és ez a hosszútávú karrierjére is kihathat, elfogadóvá tette. Igen, ez így furcsán hangzik, hogy félelem generálta tolerancia, de a félelem az előítéletekkel együtt tűnt el. Amikor valaki megtapasztalta, hogy a tolerancia nem okoz károkat, nem fáj, nem veszteség az előítéletek elhagyása, mi több, mindez kifejezetten hasznos, helyeselni kezdte ezeket az értékeket. Azt nem merem állítani, hogy a gondolkodásukba is beépült, de hát nem agymosó kurzus volt ez, hanem vállalati kultúra.

----------------------

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg, hátha ezzel te is segítesz másoknak!

Ha személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból vagy ingyenes online önéletrajz-konzultációért írj nekem!

----------------------