A múlt hetem két napja azzal telt, hogy végre valahára előbbre lépjek egy nagy álmom teljesüléséhez: önkéntesek képzésén vettem részt a Jól-Lét Alapítványnál. A JÓL-LÉT Közhasznú Alapítványt 2002-ben hozták létre azért, hogy megoldásokat keressen az anyaság és munka/hivatás/karrier összeegyeztetésének nehézségeire. Ebben a munkában az álláskeresés segítésének is szerepe van, itt találtuk meg a közös pontot a jövőbeli együttműködésünkben.

Az önkéntessé válás – tapasztalataim szerint – az egyik legnehezebb „álláskeresés”, amivel valaha találkoztam.

Küldözgettem én sok helyre az önkéntesi jelentkezéseket, formanyomtatványokat töltögettem, ezekben is érveltem, hogy az álláskeresési tanácsadásra van megfelelő gyakorlati tapasztalatom, referenciáim, hús-vér emberek, akik a támogatásommal találtak állást – ingyen segítek, az önkéntesség tehát ebből a szempontból sem idegen tőlem. És szeretném ezt IRL is, nemcsak alkalomszerűen, hanem rendszeresen. Még választ sem kaptam soha… Muhaha, egy multinál dolgozó termékmenedzser, informatikai, logisztikai szakmai háttérrel, hogy lesz ebből humán segítség, ugyanmár… Különben is, amit ingyen adnak, annak nincs értéke, ugyanmár… Legalábbis ilyeneket vizionáltam a passzivitás mögé, de túl sokat nem rágódtam rajta, nincs nekem időm találgatásokra, dolgozni kell a célért, nem nyavalyogni. Úgy éreztem magam, mint a suliban, mikor jelentkeztem, de nem szólítottak fel :) Nem hagytam magam, ahol ilyesmi tevékenységet láttam, és a honlapon vagy más módon volt jelentkezési lehetőség, jelentkeztem. Lelkisegély-szolgálatokhoz, frissen állásukat vesztettek támogatására, alapítványokhoz, megfelelő profilú szervezetekhez, amióta csak ez a cél megfogalmazódott bennem (kb. 2 éve!) Egyszercsak megcsörrent a telefonom…

A Jól-Lét Alapítványtól hívtak, kétnapos képzésre. Végre-végre! A képzés előtt egy általános beszélgetés is volt, igen, pont olyan, mint egy állásinterjú. Csak éppen keményebb. Itt egyetlen klasszikus állásinterjú-elem sem merült fel. Itt a valós motivációt, a szenvedélyt, az elhivatottságot keresték, és nem úgy, hogy rákérdeztek, „mi motiválja Önt?”, majd unottan hallgatták, amit mondok, és felírtak valamit egy papírra. Nem, itt figyeltek rám! Mert ez önkéntes munkáról szól, tehát ezt igazán akarni kell, ezért lelkesedni kell, ez nem lehet „jobb híján” vagy kényszerpálya, amit csak jövedelemért vállal az ember, mert valamiből élni kell. A kockázatot hatalmasnak éreztem: itt egy fontos célomhoz juthatok közelebb, nem csak egy sima álláslehetőség, amiből jöhet még sok. Nem; itt és most ez az egy lehetőség van, most vagy soha! A beszélgetés végén egyeztettük a képzés időpontját, juhéj, úgy fest, sikerült. Azaz elkezdődött… Ez még nem siker. De még csak nem is a siker kapuja. Az még messze van. Újabb évek lesznek, mire sikeresnek merem majd mondani magam ebben. Persze, csak ha minden jól megy. Mert az alapítvány is mondhatja, hogy köszönik, nem erre gondoltak (értsd: önkéntest is ki lehet rúgni, csak másképp hívják…)

A kétnapos képzés első napján a tanácsadás mikéntjéről, folyamatáról, a jó tanácsadó ismérveiről beszélgettünk. A nyitottság, a tolerancia, a széles látókör, empátia fontosságáról. A tanácsadási folyamat részei, lépései, mintagyakorlatok átnézése. Felmerültek a segítők legnehezebb helyzetei: mikor kell belátnunk, hogy mi nem tudunk segíteni, és máshová, más szakemberhez küldeni a segített személyt? Hogyan tegyük ezt? Hogyan érjük el, hogy a sok krízishelyzet, reménytelenség, amit látunk, ne hasson ránk negatívan? Hogyan ne veszítsük el a saját magunkba vetett hitünket? Hogyan adjunk pozitív megerősítést annak is, aki maga utasítja ezt el? („Jaj, dehogyis vagyok én jó…” – na, erre mit válaszolj?) Hogyan és miért vállaljunk felelősséget, mi az a pont, ahol véget ér a mi munkánk? Mit tegyünk, ha a segített ember céljaival nem tudunk azonosulni? Sokat tanultam ezekről is az előadótól is, a többi résztvevőtől, örök hála nekik!

A második nap kifejezetten az álláskeresési tanácsadásról szólt, itt tőlem is vártak előadói közreműködést. Átnéztünk önéletrajzmintákat, az alapítvány tevékenységéből adódóan sokat időztünk a GYES-ről, GYED-ről visszatérők részére készített mintámnál, illetve a seniorokra, és az alacsonyabb végzettségűekre, kevés tapasztalattal rendelkezőkre írt önéletrajzmintáimnál. Ezt valahol az „állásinterjúm” másik felének, kicsit próbaidőnek is tartottam magamban, így a legjobban sikerült, már sikert hozott anyagokkal álltam elő, próbáltam strukturálni a mondanivalómat.

Az önéletrajz-javítás jobangeles „módszertanát” is bemutattam, ezt persze személyes tanácsadásnál kicsit másképp kell, mint az én online rutinomban. Az álláskeresési csatornákat, az internetes jelenlét fontosságát, hasznosságát is átbeszéltük, a személyes tanácsadás tapasztalatairól itt is sokat tanultam. Online is tapasztalom, hogy néha életviteli tanácsadásra is szükség van, néha pszichológiai támogatás is kell. Az alapítványnál erre még inkább szükség lesz.

Közös tervünk az alapítvánnyal rendszeres álláskeresői szeminárium/klub/rendezvény (még nem tudom, milyen javaslatot teszek a nevére) tartása, tematikusan, adott álláskeresői csoportokra, akár megfűszerezve antidiszkriminációs, esélyegyenlőségi és egyéb tudnivalókkal. Most ezen dolgozom, előadástematikák pörögnek a fejemben, írott anyagok vázlatain jár az eszem. Önkéntes álláskeresési tanácsadó leszek!