Ez egy elég súlyos dilemma minden HR-t és emberi tényezőt komolyan vevő cégnél/cégvezetőnél/döntéshozónál. Axiómának tűnik, hogy emberséges elbocsátás nincs, legalábbis elbocsátott ember nem tartja emberségesnek az elbocsátását sosem. Talán enyhíthető a rossz érzés némi odafigyeléssel, tervezéssel vállalati oldalról. Ha le kell építeni, mert nincs más megoldás, mi legyen? Hogyan marad meg a jó kapcsolat? Hogyan lehet az elbocsátott embernek a legkevesebb kárt okozni, hogy esetleg a felmondás után is fenntartsa a lehetőséget egy későbbi együttműködésre (pl. ha partnercégnél helyezkedik el később az alkalmazott)?

Itt most kifejezetten tervezett, üzletileg megalapozott leépítésre, költségcsökkentésre irányuló elbocsátást tárgyalok, a hirtelen és/vagy személyes ellentétekből adódó felmondásokra mindez nem tud igaz lenni az itt leírt formában.

Outplacement

Az emberséges elbocsátás törekvésének a HR-en belül külön tudományága van, az outplacement. Ezzel a témával sok könyvet írtak tele, tehát elméleti tudnivalókkal most nem traktálnám a kedves olvasóimat. Ellenben a gyakorlati alkalmazása – miszerint emberséges elválás – néha ügyetlenkedésbe vagy kifejezetten botrányos tevékenységbe torkollik, ezért adnék rá pár ötletet, mit hogyan lehet/érdemes csinálni. Nemcsak döntéshozóknak, de elbocsátottaknak is: e cikkből talán ötleteket kap, mit kérhet egy elbocsátáskor, ha hideg fejjel veszi tudomásul, és úrrá lesz a hirtelen kétségbeesésén.

Egyéni felmondásnál az outplacement a lelki nehézségen túl, szakmailag viszonylag könnyű HR-es és vezetői feladat: kezdetnek egyenesen kell beszélni az alkalmazottal, miért történik a felmondás. Nem jött be a projekt, nem megy jól a cégnek, elveszett az ügyfél, akinek eladható volt az adott kolléga tudása, így a jövőben nem lesz munkája. Ez természetesen rosszul esik az alkalmazottnak, de ilyenkor jöhet a valós segítségnyújtás. Referenciaadás, beajánlás partnerekhez, feltérképezni a karrierlehetőségét, a szakmai jövőjét, tanácsokkal, kapcsolati tőkével segíteni. Jobb helyeken még az elbocsátott kolléga képzésébe is beszállnak (pl. nyelvtanfolyam).

Meg kell próbálni anyagiakban annyira segíteni az elbocsátottat, amennyire lehet. Pl. ne rántsuk ki alóla azonnal a céges autót, telefont, notebookot, ha nem muszáj, állapodjunk meg egy ésszerű határidőben (pl. felmondási idő vége).

Mikor közöljük a felmondást?

Súlyos dilemma az is, hogy mikor közöljük a kollégával a felmondást. Erre alapvetően két iskola van: vagy jóval előre, mert akkor van ideje felkészülni, nemcsak az (általában) 30 napos felmondási idő, a szokásos, „holnap már nem kell bejönni” kitétellel. Ha már kiütjük a kezéből a munkaeszközét szegény alkalmazottnak, talán hagyjuk, hogy az utolsó feladatait befejezze, mert a félbehagyott munka a szakmai jövőjére is kihathat (pl. üzletfeleknek tett ígéretet be nem tartása rossz hírét kelti a piacon). Ha azonban jóval előre szólnak, mindig ott a félelem: a maradék időben majd nem dolgozik akkora lelkesedéssel, ami érthető. Tisztázzuk tehát a feltételeket, hogy az elvárható minőségű munkát elvégezze, ellenben ha állásinterjúra kell mennie napközben, annak ne legyen akadálya.

A másik lehetőség, a hirtelen közlés sokkoló, és kétségbeesésbe kergeti az alkalmazottat, amit leginkább dühvel fog leplezni. Ebből a helyzetből már nem könnyű visszahozni a normális egyeztetés lehetőségét. Megjegyzem: nem lehetetlen. Egyik kedvenc helyemről telefonkonferencia(!) keretei közt építettek le, mégis jó a kapcsolatom a mai napig még a HR-essel is. Legalább a helyi erők értették az outplacement lényegét :)

Elügyetlenkedett outplacement - így inkább ne

Személyes élményem nem volt ezügyben, de súlyos hibákról számoltak már be nekem álláskeresők, ezektől minden HR-est vagy elbocsátásban részt vevő vezetőt óvnék:

-          Az elbocsátottak számára MLM-es bemutatót szerveztek a cégnél, mert ugye az elbocsátottaknak most munka kell, és íme, ez egy munka. Mondanom sem kell, senki sem fogadta emberséges gesztusként ezt. Értem én, hogy lehetőségnek látszik, de egy elbocsátott nem erre vágyik.

-          Anyagi gondoskodást munkanélküli biztosítás felajánlásával gondolták megoldani: ha majd újra lesz állása szerencsétlen elbocsátottnak, akkor kössön ilyet, íme a haver névjegye, aki ezzel foglalkozik.

-          Megadták a munkaügyi központ elérhetőségét egy-egy kinyomtatott lapon az elbocsátottaknak, hogy ezzel is „segítsék” őket. (1 perc gugli, 5 perc fénymásolás, ez aztán a gondoskodás!)

Ezek elkövetőinek talán mégis érdemes lenne még egyszer átolvasni a tankönyvi outplacement fejezetet, ha már empátiából nem megy, milyen az emberséges eljárás.
---------------------

Emellett persze az elbocsátást közlő szakmai és HR-es embernek is el kell fogadnia, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindezek hatására sikerrel jár, és megmarad a jó kapcsolat. Az elbocsátott ember sértettsége, megbántottsága néha nem enyhíthető. De meg kell próbálni.