Többször okoltam már a poroszos oktatást cikkeimben az álláskeresési problémákért, és ez most aktuális témává vált, ezért kifejtem, mi bajom volt/van vele. Azt remélem ettől, hogy többen le tudják majd tenni a félelmeiket, beléjük nevelt gátlásokat az álláskeresés során. Másfelől megértem a most aggódó szülőket, és magam is aggódva figyelem az oktatás változásait, mert látni vélem, mit eredményez majd. Az a félelmem, lesz még olyan generáció, akiknek problémái lesznek az álláskereséssel (is) az oktatás miatt.
A tekintélyelvű oktatás célja, hogy jól irányítható, befolyásolható embereket hozzon létre. A módszerek, amikkel ez kialakítható, az emberek egyéniségében hatalmas rombolást végeznek. A 60-as, 70-es, 80-as évek elején születettek ezeket a jeleket mutatják, így a problémát általánosnak látom, bár nem tagadom, saját példám volt az első, ahol szembesültem ezzel.

Céltudatosság és önbecsülés hiánya

Egy-egy álláskeresőn néha azt látom, igazából nem is tudja, mit akarhat, milyen opciói vannak, merre indulhat a meglévő tudása alapján. Az sem tudatosul emberekben, hogy ők egyáltalán akarhatnak valamit. Nekik most „kell egy állás”, és „bármilyen megalázó is” segítséget kell kérnie, nekem is úgy írnak, hogy kifejezik bizonytalanságukat: nem akarnak zavarni, nem is fontos, nem is tudják, érdemes-e, lehet-e javítani, hogy kapnak-e választ… Nem tanították meg nekik, hogy segítségre szorulni nem szégyellnivaló állapot. Mikor megkapják a választ, jön a következő kör: hogy nem is gondolták volna… hogy valaki hajlandó normálisan beszélni velük, elolvasni az anyagukat, dolgozni azon, hogy nekik jobb legyen. Hogy egy negatív kritika is lehet építő jellegű, nem pedig megalázó? Ilyennel néhányan saját bevallásuk szerint még nem találkoztak, pedig többségük már középkorú. Ezek az emberek folyton azt hallották, hogy nem elég jók, nem felelnek meg „mi lesz így belőled, fiam?” Most épp álláskereső lett, és ennek hatására ez a sok értékes ember nem mer semmit tenni magáért, és ahelyett, hogy GDP-t termelne, értéktelenségének téves tudatát erősíti pl. sikertelen álláspályázataival. Innen kell eljutni oda, hogy húzza ki magát, tudása és szakmai értékei teljes tudatában lépjen fel jól egy állásinterjún, határozottan mondjon nemet arra, ami számára nem előnyös. Benne van a kihívás…

Nem vállalják a felelősséget?

Általános divatos „érv”, hogy az emberek nem vállalják a felelősséget a döntéseikért. Ennek oka is megtalálható a tekintélyelvű nevelésben: ha az emberek döntéseiket nem a saját vágyaik, hanem külső elvárásoknak való megfelelések mentén hozzák meg, akkor ezekre a döntésekre nem a sajátjukként fognak tekinteni, hanem kényszerként. Át sem gondolják racionálisan, mert úgyis el kell fogadni, kényszer. Innentől természetes, hogy a felelősséget nem vállalják érte, mert úgy tudták, nem választhatnak. Így alakult ki, hogy egy hivatalosnak tűnő papír láttán nem vitatkoznak, az eléjük rakott szerződést (ha előnytelen munkaszerződés, ha más) aláírják „kényszerből”.

Kommunikációs problémák

Mivel nem kérdezték a véleményüket soha, nem mondhattak ellent, mindig mindent el kellett fogadni, nem volt szükség arra, hogy összefüggő mondatokba rendezve elmondják gondolataikat, javaslatokat tegyenek. Azt kell mondani, ami a könyvben van, a „véleményed senkit nem érdekel, fiam”. A poroszos oktatás ezzel gyakorlatilag kiirtotta az érdemi kommunikációt: nem adta meg a képességet, hogy emberek beszélgetés útján rendezzék ügyeiket. Jellemző, hogy a munkahelyi vitát egy beosztott el sem kezdi, ha mégis, egy átlagos vezető hatalmi szóval intézi. Sokan csak ordítozva tudnak reklamálni, tehát egy nem hatalmi pozícióval szemben azonnal hatalmi fellépést mutatnak (szükségtelenül). Állásinterjún nem mernek maguk mellett érvelni, nem érzik jól magukat beszélgetéskor. Saját magukat dicsérni? Elképzelhetetlen. Hatalommal ruházzák fel az interjúztatót, pedig racionálisan nézve nincs hatalma egy jelölt felett. A stresszinterjút képtelenek kezelni, hiszen az alapstresszen felüli nyomás már elviselhetetlen (nem is támogatom a stresszinterjúzást.)

Nemet mondani sem tudnak

Általános panasz az álláskeresésben, hogy nem küldenek elutasító választ a beküldött álláspályázatokra. Ezt sokan úgy reagálják le, hogy „nem vesznek emberszámba”. Egyfelől, azt tanulták, hogy azzal lesz vki „emberszámba véve”, ha elutasítják? Másfelől a kommunikációra képtelenség – mint tanult tulajdonság – ilyen jól működik. Egy elutasítást megfogalmazni sokkal nehezebb, mint egy elfogadást. Mikor tanítottak valamire is nemet mondani? Jó esetben akkor, amikor a cukrosbácsikról mesélgettek. Így aztán sokan nem tudnak elutasítani semmit és senkit, ellenvéleményt megfogalmazni sem. Pl. akármilyen előnytelen állásajánlatot is elfogadnak, mert végre van állás! Utána jól terhelhető munkaerőként bármennyi túlórát, pluszfeladatot vállal a többség: megtanulta, hogy baj lesz, ha nemet mond.

Kudarckezelés

A poroszos nevelésben minden egyes kudarc bűn, ami büntetést von magával, így a kudarcokat nem kezelni tanulták meg, hanem rettegni tőle. Csoda, hogy alig van kísérletező, kockázatvállaló ebben a korosztályban? Csoda, hogy a legkisebb sikertelenség is elkeseredésbe, reménytelenségbe taszítja az álláskeresőt? Ahelyett, hogy egy-egy kudarcból építkezne, vagy csak legyintene rá, és azonnal következő lehetőséget keresne? Kudarcnak éli meg a többség a negatív kritikát is, esetleg személyes támadásnak. Naná, hogy a legtöbb vezető nem hajlandó a munkavállalóktól elfogadni, mi miért megy rosszul.
A kudarckerülés mellett a kudarcok, hibák eltitkolása vagy éppen túlzott megmagyarázása is származhat ebből. Amikor valaki hibázik, sokszor nem a javítási lehetőséget keresi, hanem azt, hogyan lehet a hibát elfedni, megúszni, rossz esetben másra kenni. Pedig emberek szoktak hibázni, ha törekszik a kijavítására, lehet bocsánatos bűn. Ja, hogy megbocsátani se tanítottak? Se magunknak, se másnak?

Magyarázkodás

Tipikus állásinterjús hiba, hogy amikor valamilyen kínosabbnak érzett kérdés kerül elő (miért hagyta ott az előző helyet, miért váltana), akkor hosszas magyarázkodásba kezd a jelölt. Mert nem szokta meg, hogy lehetnek saját preferenciái, amiknek pl. a jelenlegi munkahelye nem felel meg. Az interjúztató pedig egy betanult frázist hall arról, hogyhát új kihívások… Fontos lenne megszabadulni ettől, és felvállalni döntéseinket, preferenciáinkat, akaratunkat. Egy interjúztatónak nem tartozunk magyarázattal semmiről, csak tényeket kell közölni vele.

--------------------------

Hogy mindezek ellen miért nem tettek semmit a szülők akkor? Mert ez volt az elfogadott Rend, mert ők is így nőttek fel, ez jött az újságból, tévéből is (lsd. Szomszédok sorozat iskolajelenetei, orvosjelenetei), mást nem láttak. Nem volt ezzel baja senkinek akkor. Most van, és ez reménykeltő.

Van-e kiút?

Saját esetemet látva, nem az oktatáson múlt, hogy – nálam – mégis jól végződött mindez. Gyors tanulási készség, erős koncentrációs képesség, jó taktikai érzék, a szabályokhoz való kritikus hozzáállás, racionalitás, önálló gondolkodás alakult ki bennem - sima dacból -, amik a tekintélyelvűségnek nem barátai ugyan, de mégis inkább előnyös jellemzők. Hát így nem érte el nálam a célját a poroszos oktatás.

Úgy látom, hogy az eredeti cél nemcsak nálam, de társadalmi szinten sem teljesült: a társadalom kollektíven lenézi a döntéshozókat, legyenek azok vállalatok vagy az állam élén – ez sem jó, de jobb, mint a félelemből beletörődés mindenbe. Kialakult az általános pesszimizmus, a jobbítási akarat hiánya (úgysem fog menni), a közös célok kialakítására való képtelenség (másnak is legyen rossz). Hasznos viszont a tanult elégedetlenség: ez talán mégis változtatásra ösztönzi egyszer az egyént és a társadalmat egyaránt.