Olvastam ma egy lakossági pénzügyekkel foglalkozó cikket, benne pedig egy okosnak tűnő ember veretesen ostoba gondolatát arról, hogy minden háztartásban akadna néhány ezres öngondoskodásra, csak spórolni kell. Hát persze, ő biztosan így látja, ezért haragudni sem tudok rá. De szívesen elküldeném egy Békés megyei faluba személyre szabott tanácsokat adni, ahol ha egy családban 1 dolgozó akad, már örülünk, annyira kevés a munkahely. Eszembe juttatott viszont egy régi élményemet, amikor szintén hasonló – tájékozatlanságból eredő – szociális érzéketlenséget tapasztaltam.

Gimnazista gyakornok voltam egy önkormányzat iktatóirodájában, ahová a lakossági levelek is érkeztek. Igen, segélykérők is. A középkorú, selyemblúzos nő munkaköre szerint felbontotta ezeket is, iktatta, de emellett néha felolvasta, és kommentálta. Pl. egy poros füzetlapra írt pár sort, amiben a levélíró segélyt kér, mert konkrétan nincs mit ennie. A nő kommentje hozzá: "se illetékbélyeg, se semmi? De bunkó…!" Ekkor határoztam el, hogy én ilyen sohasem leszek. Illedelmes gyakornokként csak magamban dohogtam: Illetékbélyeg, mi? Mikor kenyérre sem futja?

Mostanában is azt érzem, hogy a legtöbb „tanácsadó” sosem látott még közelről bajban lévő embert, így a segítsége sem túl hiteles. Az elitista kiválasztóknak, HR-esek nagyrészének szintén kellene egy kirándulás valami hátrányos helyzetű térségbe, és akkor nem csodálkoznának, hogy a pályakezdő miért nem tud állásinterjúra „rendesen” felöltözni. Igen, 1 db utcai sportcipője van, meg két farmerja, ne várjon Armanit egy 0 Ft bevétellel rendelkező egyéntől, de szakmai tesztet töltessen ki vele, mert abból fog látszani a lényeg. Esetleg beszélgessen el vele, hátha a jelölt elmondja, milyen körülmények miatt kell neki az állás.

Álláskeresői oldalról sokszor keresnek meg azzal, hogy nehéz körülményeik miatt nincs kitörési pont, nincs reményük állásra, mert alapvető feltételek hiányoznak hozzá. „nekem nincs drága öltönyöm”, „nem volt miből befejezni az iskolát” stb. Nekik mindig azt tanácsolom, hogy ahogy ezt nekem leírták, úgy írják le a motivációs levelükben is. Pl. nem azért nem fejezte be a főiskolát, mert baj van a képességeivel, hanem… Ezzel általában sikerre is jutunk, többnyire behívják az illetőt, mert látják a valós motivációt. Nem kihívás, meg feladatorientáltság, meg hasonló menő szövegek, simán csak egy munkából megteremthető jobb élet reménye a motiváció.

Általában az álláskeresésnél fontos, hogy mindenki magát adja, és ne alakoskodjon. Ebbe beletartozik az is, hogy ne próbálja leplezni nehéz sorsát. Azt mutassa, hogy nehéz helyzetben van ugyan, de szeretne kitörni belőle, és ezért mindent meg is tesz. Ez az igazi motiváció, mint már írtam. Téves azt gondolnia egy álláskeresőnek, hogy nem szabad „túlzottan lelkesedni” egy állásinterjún, mert akkor kevesebbet ajánlanak. Nekik már erre úgyis megvan a tervezett költségkeretük, te pedig attól, hogy lelkes vagy, nem kevesebbet érsz, hanem többet.

Abban reménykedem, hogy minél többen merik ezeket megírni, felvállalni, annál inkább kapnak majd valós képet is a toborzók, kiválasztók a másik oldalon. Ez lehet az ő sajátos katasztrófa-turista útjuk, ahol láthatják: van ilyen is. Nem is kevés ember van bajban. Akkor talán nem fognak szörnyülködni egy kopottabb pulóveren, levált talpú cipőn, esetleg régimódi öltözéken. Talán eszükbe jut, hogy a jelöltnek egy kézzel írt önéletrajz is komoly kiadást jelent, azaz ne kérjünk ilyet. Talán a CV-be tett fotókon sem fognak fintorogni, mert nem mindenkinek futja menő fotósra, főleg álláskeresőként. Mert így talán látják, hogy mi a valóság.