JobAngel Az álláskeresők védangyala

A sok álláskeresési kudarc és elutasítás időnként visszavágóért kiált. Ennek egyik megnyilvánulási formája az állásinterjúztató és az elutasító cég kritizálása. Értem a keserűséget, elkeseredettséget, de a jelenség más információt is hordoz számomra: ahogy a munkáltatók, cégek nem értik időnként az álláskeresői viselkedést, közlendőt, úgy az álláskeresők sem tudnak (akarnak) a másik fél fejével gondolkodni. Pedig érdemes mindkét szerepet megvizsgálni pl. öltözködés, és általában a megjelenés, és a cég vagy magunk képviselete szempontjából. Könnyebb és hatékonyabb a kommunikáció, ha ismerjük a másik fél helyzetét.

Na jó, ez így erős, nyomulni természetesen sehogy sem szabad, de az kétségtelen, hogy az álláskeresésben az ismerőseid tudnak a legtöbbet segíteni. Az álláskeresői beszámolók alapján viszont azt látom, hogy mégsem, mert mikor kétségbeesett álláskeresők hozzám kerülnek, akkorra már elvileg végigkérdezték az ismerősi kört, rokont, barátot, jelentkeztek sok-sok álláshirdetésre, és mégsem sikerült állást találni. Az álláshirdetésre jelentkezés sikerének egyik nagy titka a jó álláspályázati anyag, de vannak sikerkritériumai az ismerősökön keresztüli álláskeresésnek is.

Az egyik legjellemzőbb probléma, hogy az álláskereső nem ismeri fel, hogy az adott ismerős mit tud tenni érte, és mit kérhet egyáltalán.

A diszkrimináció valami olyasmi a társadalmunkban, aminek áldozata senki sem szeret lenni, de mindenki nagyon megengedő, ha nem az ő kárára történik. A fogalmak keverednek, szabadon dobálózunk a kifejezéssel, ha sérelem ér bennünket; de nem veszünk tudomást róla, ha nem vagyunk érintettek.

Legjobb példa erre, hogy mindenki boldogan és segítő szándékkal osztja meg tipikusan kisvállalkozó munkáltató ismerőse diszkriminatív álláshirdetését a közösségi oldalakon (pl. “fiatal pultoslányt keresek fél műszakra”), sőt védi is az ismerősét, “hát nehogymár ne választhasson a saját cégébe akit akar”.

Az álláskeresés és toborzás kapcsán sokszor kerül elő a személyiség, hozzáállás kérdése. Sajnos nemcsak a munkához való hozzáállást nézik egyes munkáltatók… Sok HR-est, kiválasztót tömörítő közösségben gyakran hangoztatom, hogy értem, amikor egy pozitív, nyitott, lelkes személyiséget keresnek, de egy évek óta állást kereső ember nem ilyen lesz. Anyagi helyzetében megroppant, ebből következően jó eséllyel családi helyzetében sem harmonikus ember lehet tökéletes munkavállaló, de az állásinterjún mégsem egy közlékeny, sziporkázó embert fog látni. Erre persze sokan csak úgy tudnak válaszolni, hogy „de akkor is legyen olyan”… És akkor még jönnek a kifogások, hogy nehezen fog beilleszkedni, „visszaszokni” a munkába.