JobAngel Az álláskeresők védangyala

Nyugdíjas hölgy kért tőlem tanácsot a fia érdekében.

A 46 éves kisfia géplakatosként végzett szakmunkásképzőben, állása eddig egyszer volt, de a céget felszámolták, így munkanélküli lett. Az édesanyjával él, aki eltartja, főz, mos rá, lakhat nála. A hölgy elmondása szerint fia „úriember” – idézet tőle -, aki nem bírja elviselni, ha piszkos lesz a keze, ruhája. Úgy gondolta, a biztonsági őr szakma jó lesz neki, beíratta hát 40 évesen egy ilyen tanfolyamra, de a fiúcskának nem tetszett, így nem végezte el. A hölgy kétségbeesve azt kérdezte, hogyan lehetne a kisfiát „állásba juttatni”.

Csak annyit tudtam válaszolni, hogy szerintem a kicsi fia talán akkor akar majd elkezdeni dolgozni, ha elég éhes lesz, és fázni fog az utcán, és a járda is kemény lesz fekhelynek. Én ugyanis a helyében kihajítanám az utcára, lévén lett volna már bőven alkalma arra, hogy tegyen magáért, ne a nyugdíjas anyján élősködjön. Humánusabb hozzáállással esetleg kérhetne hozzájárulást a konyhapénzhez, rezsiköltségekhez, szabhatna határidőt, hogy meddig maradhat még nála.

„De hát mégiscsak az én fiam, nem tehetem meg, hogy nem segítek…”

Erre a hétre esettanulmányokat gyűjtöttem, a tanulságok változatosak, a kommentelők véleménye kifejezetten érdekel. Főleg, ha más ötlete van az adott esetekre, mint amiket én felvázoltam.

Főszereplőnket nevezzük Klárinak, jó féléve találkoztam vele. 35 éves, dél-magyarországi kis faluban élő hölgy. Egy ötéves, tartósan betegnek minősített kislánya van, Klári tehát a gyermek 10 éves koráig fog GYESt kapni. A munkalehetőségek szűkösek, férje a közeli nagyváros gyárában dolgozik, naponta ingázik, nem túl nagy fizetésért. Háziállatok (baromfi, sertés) tartásával próbálnak segíteni magukon, tojás, hús „megterem” az udvaron, persze sok munkával, és az állatok takarmánya is pénzbe kerül. A házukat a szüleitől örökölte, kicsi, takaros, de egy felújítás-fűtéskorszerűsítés ráférne, ha lenne miből. Hiteltartozásuk szerencsére nincs, ellenben sajnos tartalékuk sincs.

Az a fajta kijelentés ez, amit szinte minden álláskereső elejt, lehetőségeitől, végzettségétől, és lakóhelyétől függetlenül. Természetesen ez is csak hangulatkeltésre elég, semmi másra nem jó, attól még senki nem kapott munkát, hogy ezt hajtogatta.

Nézzük a tényeket.

Pl. a legnagyobb állásportálokon lévő hirdetések számát:
profession.hu --- 4054 db állás, 1200 hirdető
monster.hu --- 1000+ db állás
jobline.hu --- 1841 db állás
cvonline.hu --- 4358 db állás, 1159 hirdető
(Adatok gyűjtve: 2012.03.12. 21:00)

Még ha vannak is átfedések, ez jelentős mennyiségű állás (bár tény, hogy jóval kevesebb, mint amennyi munkanélkülink van). Alant pár gondolat minderről, ezúttal kevésbé ostorozós stílusban (már kitomboltam magam :)

Az előző posztomban a HR oldalt ostoroztam, de már akkor is említettem, hogy mindkét oldalon nagy a baj. A HR gőgje mellett az álláskeresők ellenséges hozzáállása sem segíti, hogy minél többen találjanak jó állást. Az álláskeresők egy része ugyanazokat a kiszólásokat dobálja be minden álláskeresésről, HR-ről szóló blog kommentjeibe, egymást hergelve. Az eredmény az, ami a képen is látható. Akit kellően felhergeltek, a vesztébe rohan. Néhány példa ezekre a hergelő mondatokra:

„Minden meghirdetett állás csak kamu, úgyis ismerős kapja, kár jelentkezni!”

„A cv csak a HR-esek kitalációja, hülyeség az egész!”


„A motlevél csak lózunggyűjtemény, azt veszik fel, aki legjobban tud közhelyeket puffogtatni”

„Már vagy 100 helyre jelentkeztem, vissza sem jeleznek, nincs értelme”

„Magyarországon nincs munka”

Akik ezeket hirdetik, mára elérték, hogy szinte mindenki retteg az álláskereséstől, a munkanélküliségtől, gyűlöli az álláskeresési procedúrát. Akinek volt némi önbizalma, azét letörik, akinek nem volt, csak még mélyebbre rántják a pesszimizmusában. Kinek jó ez a fajta hergelés? Legyünk már észnél, emberek! Alant pár józan cáfolat.

A minap belefutottam egy olyan blogposztba és hozzátartozó kommentsorozatba, ami kegyetlenül megmutatta a „két oldal” (HR és álláskeresők) ellenségeskedését. Nem tetszett, amit tapasztaltam.

A HR oldal megalázóan beszélt a jelöltekről, akiknek a sorsáról saját elmondása szerint másodpercek alatt dönt, de közben mindenfajta méltánytalan jelzőkkel illette őket, anélkül, hogy ezt észrevette volna. Később kijelentette, hogy szerinte ő nem is viselkedett alázóan (nem érezte, és ez baj).

A másik oldal a HR-esek hozzáállását kifogásolta, a kevélység, a gőg és az empátia teljes hiánya lett felróva a posztolónak. Ebben igazuk volt. De szidták a rendszert, mi az, hogy CV-t, motlevelet kell írni, micsoda hülyeség ez. Nagyon röviden: nem az, csak meg kell tanulni magadat bemutatni.

Láthatólag nagy a baj, mindkét oldalon, de most a HR-el foglalkoznék. Alant pár gyakorlati tanács arról, hogyan lehetsz minimális fáradsággal sokkal szimpatikusabb a jelölteknek.