JobAngel Az álláskeresők védangyala

Végkielégítésre várva

2019. október 08. 09:30
3 hozzászólás

Mottó:

„- Mester, sokat kell még várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok?
- Hát ha csak várunk, akkor még sokat…”

---------------------

wait.jpgA végkielégítés a Munka Törvénykönyve szerint bizonyos feltételek teljesülése esetén jár, a legfontosabb, hogy jónéhány év folyamatos munkaviszony kell hozzá. További jogi információk pl. itt találhatók, és szokás szerint az ezzel kapcsolatos „jogi” tanácsom most is az, hogy kérdezz meg egy ügyvédet, aki a te helyzetedet ismerve fog pontos választ adni neked. A jogi vonalat elhagyva ennek az álláskeresési vetületeivel is érdemes kicsit foglalkozni, mert sok esetben a végkielégítés ígéretéért is sokat eltűrnek a munkavállalók, pedig lehet, hogy nem kellene.

----

Sok munkavállaló nézelődik a munkaerőpiacon, mert úgy érzi, olyan információkat, célzásokat kap, ami azt jelzi, hogy az állásában nincs biztonságban. Zörög a haraszt, hogy felvásárolják a céget, átszervezés, leépítés lesz, megszűnik a termék, amivel ő foglalkozik … majd egyszer, valamikor a bizonytalan jövőben. Ezért „kivárnak”. Ennél rosszabbat persze nem is tehetnének. De gyorsan számolnak, sokév munkaviszony után nagy összeg lesz a végkielégítés is, tehát érdemes kivárni. Érdemes?

Esetleg eljönnek hozzám, kérdezgetik, milyen lehetőségeik vannak, vezetőknek rögtön felhívom a figyelmüket a vezetői álláskeresési hibákra. Nagy hirtelen kapcsolati hálót elemzünk, Linkedin profilt építünk, de kérésükre állást nem keresünk, mert ugye kivárnak. Ezekből az akciókból baj nem lehet, a kivárás viszont okozhat bajokat. A kivárás a munkanélküliség, álláskeresés alatti bizonytalanságérzet csökkentésére szolgálna, miszerint lesz egy nagy összeg, abból majd meg lehet élni addig is. „Okosan csinálom, készülök a munkanélküliségre, álláskeresésre” – ez a gondolat kötődik ehhez. Ebből merít erőt, de közben a szorongás, az álláskereséstől való félelem egyre nő, tudatalatt is. Ez viszont érzés, ami nem kontrollálható. Ilyenkor elég komoly feladat számomra, hogy úgy legyen vége a beszélgetésünknek, hogy jobban van, és nem rosszabbul (mindig ez az elsődleges célom). Pedig sok jó hírem nincs számukra, és inkább a rossz érzés tudatosul, semmint a megnyugvás jön. Illetve még egy dolog tudatosul, ez már előremutató: a kivárás önmagában rossz taktika. A megnyugvás erősítésére az aktivitás lesz a megfelelő eszköz: Linkedin, kapcsolati háló, piackutatás, nézelődés a munkaerőpiacon.

A vezetők mellett a másik érintett csoport a „már 15-20 éve” réteg. Ők gyakorlatilag semmit sem tudnak arról, mi várja őket a kerítésen túl, jól voltak sokáig ott, ahol voltak, mostanra kezdett billegni a cég, a terméke vagy szolgáltatása pozíciója. Van, aki az első komoly munkahelyén van így – csak közben eltelt 15-25 év… Érdemes ilyenkor megvizsgálnia, mit kínál a piac. Jöttünk már rá ilyen álláskeresővel, hogy amit ő nagy összegű végkielégítésnek hitt, az a jelen piaci körülmények között másfél havi nettó fizetésnek felel meg azon a szakterületen, ahol ő találna állást. Pedig úgy tudta, fél évi fizetését várhatja végkielégítésként. Ez igaz is volt, csak épp a huszonévnyi munkaviszony alatt a piaci fizetésekhez képest az övé jól lemaradt. Ilyenkor gyors a matek: lehet, hogy mégis megéri váltani, végkielégítésre várakozás helyett.

Ha pedig tényleg megszűnik majd a cég, termék, tényleg átszervezés lesz, akkor a kollégáival együtt kerül a munkaerőpiacra, ezzel az ő esélyei csökkennek. Ha ő előbb kezd el keresgélni, jobbak lesznek az esélyei, gyorsabban is talál állást.

Aztán persze még van egy tipikus helyzet: amikor a kerítésen kívül nincs semmi… Ezt is tudni kell, és erre is készülni kell, mert ez okozhat majd súlyos bajt később – hiába készülünk álláskeresésre, ha nincs megpályázható állás a piacon abban a témában. Ilyenkor kézenfekvő a specializálódás, nehezebb esetben a karrierváltás. Emellett persze a házon belüli lehetőségek folyamatos kutatása: hátha egy nagy cégen belül akadhat más pozíció számára– bár itt is nagy lesz a verseny, ha mindenki más is ezt teszi. Feladat ilyenkor is van bőven: belső konfliktusokat rendbetenni, tanulni, belül ismerkedni.

----

A kivárásnak van egy erőteljes lélekromboló hatása is: az ilyen ember mindennapjaiban benne van a rosszízű várakozás vagy remény(?), hogy talán majd ma vége lesz, és minden nap végén úgy megy haza, hogy huh, a mai napot is megúsztam (vajon erre vágyott?). Lehet-e így élni évekig? Mennyi pénz ígéretével(!) lehet ellensúlyozni ezt az érzést? Mennyiért lehet megvenni a szorongása elfojtását?

Arról nem is beszélve, hogy nagy összeg addig tűnik nagynak, amíg fel nem kell élni a munkanélküli időszakban. Elég lesz-e esetleg egy vállalkozás indítására? Minél nagyobb volt a pozíció, a jövedelme, a munkaviszonya hossza, a végkielégítés összege is annál magasabb lesz. És az álláskeresés ideje is arányosan hosszabb lesz. Mert hasonló pozíciót találni hosszú idő lesz, és persze nehéz lesz lejjebbadni is, a szintenmaradást a HR-szakma nem támogatja (erről egy külön „tombolás” cimkés írásom is lehetne). Az álláskeresésre sokszor rámegy a szép nagy összeg, és a végére már akár mindennapi megélhetési problémái is adódnak – vagy egy nagyon szigorú szabályrendszert kell kialakítani, hogy mentsük, ami még menthető. Havi rendszeres jövedelem híján ez bizony gyakori.

Azt kevesen számolják ki, hogy a végkielégítés összegéből a költései visszafogásával mennyi ideig tudja fenntartani magát – a kivárósok részére ezt adom „házi feladatnak”… Amellett az évekig ebben a kivárásban élő munkavállaló lelkileg már eléggé fáradt lesz ahhoz, hogy lelkesen, minden lehetőségét, energiáját bevetve keressen majd állást. Sokév munkaviszony után valójában azt sem tudja, hogyan is kellene ezt manapság. Ráadásul a sok év alatt egyféle iparággal azonosították, egyféle szerepkörben látták csak – a kapcsolati hálójának tagjai is nehezen képzelik el őt máshol, más szerepben, így érdemben segíteni sem feltétlenül tudnak. Aki már beleesett ebbe a hibába, annak a lejjebbadás vezetői változata marad.

----------

Ez így már elég rosszul hangzik, de most jön az igazi döbbenet, a munkáltatói nézetből. Ezt az érzelmi állapotot, a kivárást és a bizonytalanságtól való szorongást remekül félre lehet érteni. Valószínűleg a munkáltatók jórésze nem is sejti, hogy tele van „kivárós” munkavállalóval. Az átszervezésről, felvásárlásról szóló híreket nem nagyon kommentálják, iiigen, még az is lehet, hogy lesz valami a jövőben esetleg talán. Az erre vonatkozó munkavállalói érdeklődéseket úgy tekintik, hogy a kollégák optimistán várják a jövőt. A seniorok, mediorok, mint a cég legértékesebb emberei, sokéve a cégnél vannak, ha kilépnének, nehéz lenne őket pótolni – és drága is, ezzel pedig rossz lenne szembesülni. Inkább hitegetik magukat a céget vezetők is. Ha pedig a munkavállalóik benne vannak ebben a végkielégítésre váró maradásban, akkor akár évekig meg lehet még őket tartani ezzel. Egy nagy összeg ígéretéért maradnak – ami csak úgy „benne van a levegőben”.

-----------

Jógyakorlat a sokáig maradók jutalmazására is van természetesen: vannak cégek, ahol van úgynevezett „retention bonus”, azaz minden évben az adott kolléga eltöltött évei után egy egyre növekvő összeget fizet a munkáltató, jutalom gyanánt (nincs új a nap alatt, ezt a rendszerváltás előtt a vállalatoknál „törzsgárda-pénznek” hívták). Ezzel valóban a maradást, a lojalitást jutalmazzák, ellenben a végkielégítéssel, ami sokszor csak afféle kárpótlás sokévi tűrésért…

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jobangel.blog.hu/api/trackback/id/tr5915208814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Balfredo Alfredo 2019.10.10. 18:42:14

Ez a retention bonus nagyjából ugyanolyan mézesmadzag, mint a végkielégítés.
Akkor lehetne más, ha minimum 7 számjegyű összeg lenne. Ehhez képest nem nagyon látom e fogalmat az álláshirdetésekben. Valószínűleg azért, mert ismeretlen az itteni berkekben.

élhetetlen 2019.10.10. 22:06:09

@jobangel: “Kivárás”. Kíváncsi lennék, mit ajánlanál annak a nőnek, aki már 20 éve van a cégnél, 59 éves, vagy 2 éve van a nők 40-hez. Most kezdjen új életet? Lépjen ki közös megegyezéssel? Akkor egy fillér pluszt nem lát, bár a végkielégítést is szépen faragják minden évben. Mivel minden évben van tömeges leépítés, én azt javasoltam, pályázzon be arra. Több a semminél. Így szabadultam 6 éve, igaz előző évben is próbálkoztam, de a központvezetőm nem engedett el, azzal a szöveggel, hogy akkor ki csinálja ezt a szart. (Ez az volt, hogy minden este 4-5 ponton módosíts egy országos adatbázist úgy, hogy két rekordon van időd tesztelni. Ilyenek, hogy elparaméterezték, vagy tömeges jóváírás, mert adott települést elöntött a víz, és segítünk, és ne hagyj ki egy end-if-et, mert a program elmegy legelni.). A köv. évi tömegesnél éppen kirendelték a központvezetőt egy projekthez, bementem az IT igazgatóhoz. Elengedett. Választhattam, akkor még nagyvonalú volt a cég, rendelkezésre állás (tudod kit rángassatok be akármikor), vagy, és ezt választottam, kifizették a NYUFI-nak a korhatáromig esedékes járulékot, és kaptam kilenc millát. Ezért érdemes volt “kivárni”.

jobangel · http://jobangel.blog.hu 2019.10.11. 14:54:53

@élhetetlen: Ezért írtam, hogy érdemes utánaszámolni, és vettem végig többféle eshetőséget a posztban. Mindenkinek egyéni, mi éri meg - beleértve a lelki nyomást is.