A munkahelyi terror áldozata: a cég maga - Mobbing II.
A mobbingról előző posztomban azt írtam, hogy a cégről is szól, nemcsak az áldozatról, és a vezetőkön múlik leginkább a léte, ők tudnak tenni ellene. Hanem a kis cégek vezetői, tulajdonosai tapasztalataim szerint többnyire azt gondolják, hogy egy munkavállaló ilyen panasza üres nyafogás, és különben sem az ő dolguk, a panaszkodó kolléga tanuljon meg együttműködni, vagy mehet (tudjuk az előző posztból, hogy valóban mennie kell, mert számára ez a megoldás). A nagy cégek vezetői még kevésbé foglalkoznak vele, mert nem érzik, hogy ebbe a cég is tönkremehet. Pedig belátható, hogy nem a jól szervezett, jó kollégákkal dolgozó cégek szoktak tönkremenni még egy prosperáló piacon is.
A cégtulajok, vezetők sokszor nem gondolnak arra, hogy a mobbing okai nemcsak az adott kollégában keresendők, hiszen bárkit bármilyen tulajdonsága miatt lehet támadni, ha a támadás a cél (nem szép, túl szép, vegetáriánus, börtönviselt, kövér, sovány, fiatal, tapasztalatlan, öreg, kopasz stb. - a diszkriminációnak ezer arca van) Ilyenkor a cégszervezet „beteg”, de kis cégeknél ennek néhány tünetét értetlenül nézik a tulajdonosok/vezetők: az elvándorlás magas arányát és a cég rossz piaci teljesítményét. Ezt persze rögtön a megbízhatatlan és hálátlan munkavállalókkal magyarázzák, miközben ők maguk teremtettek olyan szervezetet, amiben kódolva van a növekedésre és működésre képtelenség.
Az a cég, amiben a kollégák közti összetartó erő egy kiszemelt áldozat folyamatos terrorizálása, nem tűzött ki értelmes célokat a munkára – nyilván ez a vezető feladata lenne, ha képes lenne rá.
Az a vezető, aki terrorral tart fegyelmet, saját maga a mobbing megteremtője, mert megteremti a csapatának tagjaiban a „továbbterrorizálás” igényét. Így egyvalaki biztosan mindig fölösleges erőforrás lesz, hiszen a mobbing-áldozat nem fog tudni igazán jól teljesíteni. További veszteség a vezető számára, hogy a mobbingoló csoport is arra fogja az erőforrásai egy részét fordítani, hogy a saját feszültsége csökkentése érdekében az áldozatot találjon. A tulajdonos/vezető pedig azt látja, hogy senki sem dolgozik rendesen, ő meg egyre többet fektet a cégbe, és egyre idegesebb, egyre többet ordítozik, és mégsem mennek a dolgok, persze a munkavállalók a hibásak.
Ennél érdekesebb helyzet, amikor a kollégák „rejtett mobbinggal” magát a cégvezetőt idegesítik szándékosan. Gúnyolják a háta mögött, megbeszélik, hogy egyes feladatot hogyan értenek félre szándékosan, és végzik el rosszul, miközben szó szerint azt teszik, amit a főnök mondott. Ez ugyan elégtétel lesz számukra, de se szakmai fejlődési lehetőséget, se karriert nem biztosít, tehát a munkavállalónak sem jó. Ilyenkor is menekülni kell! Mert lehet, hogy jól szórakozol a lassan összeomló főnökön, de törvényszerű, hogy a cég is össze fog omlani így, akkor pedig egyszerre kereshetsz állást a többi kollégáddal, ami mindannyiótok esélyét rontja.
A rosszul szervezett cégek sosem tudnak nagyra nőni: a magas fluktuáció, a folyamatos „fegyelmezésre” fordított energiák az üzlet rovására mennek. A vasfegyelmet tartó vezető egy idő után azt látja, amit látni akart, megteremti a számára ideálisnak tartott munkamorált, és mégsem érti, miért nem megy jól a cég:
- nincs barátkozás, mert a beszélgetések időt vesznek el a munkától (vezető örül, hiszen mindenki fegyelmezetten dolgozik)
- ellenségeskedés viszont van, mert a „hibást” nagyon megalázzák, így senki sem akar „hibás” lenni, nem vállal felelősséget (vezető elhiszi a csoportnak, ha rámutatnak a „hibásra”, mert az kényelmes neki)
- az előző pontban a vezető megszüntette felelősségvállalásra hajlandóságot, de ezzel együttjár, hogy a legkisebb ügyekben is felkeresik őt, hogy döntsön (a vezető eleinte élvezi ezt, majd - többnyire későn - rájön, hogy talán fontosabb ügyfélnél tárgyalni, mint pl. arról dönteni, milyen színű papírtörölközőt rendeljenek az irodai mosdóba - nem vicc, láttam ilyet...)
- látszatmunka folyik, mert a vezető azt akarja látni, hogy az emberek folyamatosan „dolgoznak” (vezetőként örül, majd csodálkozik, hogy ilyen sok munka ellenére mégsem jön a bevétel. Miközben a „munka” pl. arról szól, hogyan pakolgatják egyik mappából a másikba az iratokat, és rengeteg munkát fektetnek abba, hogy munkájuk legyen. Ideális terep erre mindenféle szükségtelen nyilvántartások vezetése)
Az ilyen vezető persze nem mer megbízni senkiben: inkább maga ellenőrzi még a papírtörölköző beszerzési forrásait, mert azt keresi, hibázott-e az alkalmazott, ill. mert olyan jó érzés ellenőrizgetni… Megintcsak nem az üzlet megy.
A megoldás ilyenkor a HR szakma szervezetfejlesztési tudományágának keretein belül található, persze a terrorizálni szerető vezető ebben nem hisz, „HR-es hülyeség”. A kör számukra itt bezárul, cégük rohan a szakadék felé, ők pedig értetlenül nézik, mi történik.
A jó vezető tájékozott minden témában, ami felmerül a cégnél: logisztika, szolgáltatás, sales és bizony HR is. Ha valaki panaszkodik, próbál megoldást találni: egy tisztázó beszélgetés az ő mediálása mellett már lehet eredményes. Akkor talán mindenki belátja, van annál fontosabb dolog is, mint azon pörögni, ki mit szeret enni.
Az elfogadó-tárgyaló stílusú vezetővel általában lehet arról is beszélni őszintén, mi miért nem megy jól a cégben, és lehet megoldást találni a változtatásra _közösen_. Az összeférhetetlenség mobbingba torkollhat, de lehet, hogy gyorsan tisztázható: meg kell találni a tisztázás módját. Valószínűleg a már említett tanácsadó cikkek azért javasolják a HR-hez, vezetőhöz fordulást, mert feltételezik, hogy a HR-nek van forrása szervezetfejlesztésre, és minden vezető elfogadó-tárgyaló stílusú. (Tévednek.)
Álláskeresőként állásinterjún érdemes keresni a jeleit annak, alkalmas-e növekedésre a szervezet, jó lehet-e ott dolgozni, jól szervezett-e, vagy jelen van a mobbing „intézménye”. Erről már régebben írtam a szellemi törpékről mesélve itt és itt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
♔bаtyu♔ 2014.04.24. 10:26:30
Az a gond, hogy nincsenek mindig látható jelek. Én azokat a cégeket kerülöm, ahol már eleve az alku részének tekintik, hogy pld. nincs fizetett szabadság, vagy a túlóráért nem fizetnek, általában az ingyenmunka.
Ez ugyanis jelzi a szemléletet, azaz más problémákra is lehet itt számítani és az is evidens, hogy a cég sem lesz hosszú életű, hiszen a dolgozó ott tol ki ezekkel, ahol csak tud, ráadásul erkölcsi alapja is van erre, hiszen a cég valójában erőforrást rabol tőle.
Noras 2014.04.24. 11:09:17
Hogy jott az amerikai mobilszolgaltato kepe a temahoz? :):)
Hujber Tünde · http://egyszeruen.blog.hu 2014.04.24. 11:10:54
Az ilyeneket nagy ívben elkerüljük, nemhogy még dolgozzunk nekik.
Pan Modry 2014.04.24. 11:42:59
ameyik ceg ilymodon torvenytszeg annak alapbol nem dolgozunk, ugyanis bunozoknek eleve nem dolgozunk.
Kowalski76 2014.04.24. 12:38:52
2014.04.24. 13:14:30
jobangel · http://jobangel.hu/blog 2014.04.24. 13:32:39
2014.04.24. 14:05:43
jobangel · http://jobangel.hu/blog 2014.04.24. 14:11:07
De pl. azok a cégvezetők is fölösleges pénzkidobásnak, és áltudományos izének tartják a szervezetfejlesztést vagy a kompenzációs rendszer pontos felmérését stb., akik aztán nézik csodálkozva, hogy miért ment tönkre a cégük.
Azért, mert nem értik, hogy nem gépekkel dolgoznak, hanem emberekkel, és hogy az emberi működés megértése külön szakterület (pszichológia), a humán erőforrás hatékonyságának biztosítása meg egy másik (HR). Ezeket persze lehet áltudományos izének hívni, csak nem érdemes, mert nem visz előre. Egyén szintjén sem, cég szintjén sem, álláskeresők és munkáltatók szintjén sem.